Orosz Életiskolában jártunk

Aki ismer, az tudja, hogy számomra a világon létező összes iskola „non plusz ultrája” a Tyekoszban (Oroszország, Krasznodar régió, Fekete-tenger partjához közel) alapított Orosz Életiskola, a Mihail Petrovics Scsetyinyin által vezetett „Líceum”, ahogy ők ezt ott nevezik.

Még 2008-ban kezdtük el tervezni az utat Tyekoszba: egy kis csapat, tanárok és szülők vegyesen… Bár azóta többen is belevágtak az utazás megszervezésébe, a megvalósítás az idei év augusztusáig váratott magára. A következőkben röviden összefoglalom Bencsik Krisztina (szintén angol tanár) szóbeli beszámolójának a lényegét azok számára, akik nem tudtak részt venni az eseményen.

KRISZTINA TÖRTÉNETE

Krisztina erős elhatározását, hogy meg szeretné látogatni az Orosz Életiskolát, meglepő támogatottság kísérte, minden engedélyt, jegyet, találkozót sikerült elsőre, akadályozó tényezőktől mentesen elintéznie. Érdekesség az utazással kapcsolatban, hogy épp a születésnapján, sőt, születése órájában ért földet Oroszországban a repülőgépe, és Anna, akit az iskola kísérőként mellé rendelt, szintén ugyanaznap született…

Megérkezését követően három nap is eltelt, mire az iskola vezetője fogadni tudta őt, addig beülhetett egy-egy foglalkozásra, kapott időt és teret áthangolódni. Érdekes, hogy senki sem kérdezte ki ő, mi ő, mit akar, vagy miért döntött úgy, hogy meglátogatja az iskolát… Mindenki tette a dolgát, arra fókuszált teljesen, sem a múlt, sem a jövő nem volt igazán téma egész ottléte alatt.

A találkozás Mihail Petroviccsal nagyon inspiráló volt. Krisztina felkérést kapott ott tartózkodása idejére a magyar nyelv és kultúra bemutatására egy 6 fiúból és 6 lányból álló kis csoport számára.

Az iskola kérése Krisztina felé, hogy ne (vagy csak minimálisan) filmezzen vagy fényképezzen, mert az kivonja a jelenlétből, nem volt meglepő számára, hiszen elsősorban a megismerés és saját megtapasztalás miatt érkezett. Az a felvetés viszont, amivel zárták együttműködésüket, miszerint nagyon szeretnék ha minél hamarabb visszatérne, és folytathatnák a magyar nyelv és rovásírás tanulását, őszintén meglepte őt azon túl, hogy igazán jólesett, és elismerését jelentette ottani pár napos tevékenységének.

A magyar nyelv oktatásához Krisztina kapott egy 25 szót tartalmazó listát, amelyre az olyan kifejezések mint földanya, nap, élet, örökkévalóság, sors, lélek, stb. magyar megfelelőit kellett az orosz diákoknak megtanítania. A nyelvoktatás náluk mindig kint zajlik, a természetben, és érdekes, hogy nem a létige ragozásával kezdik, ahogy mi itt angolból megszoktuk, hanem először is a közeg, a magyar szerves kultúra, történelem és népi hagyományok ismertetésével.

A magyar oktatás akkor kapott igazán nagy lendületet a diákok részéről, amikor megtudták, hogy léteznek „képi betűk”, jobban mondva „jelek” is a magyarban, ez a rovásírás, ekkor már külön élvezettel írták át a latin betűket a rovás betűivel. Sok-sok kérdést fogalmaztak meg a gyermekek a nyelvvel, a kultúrával és az írással kapcsolatban, amelyek megválaszolása néha kihívást jelentettek Krisztinának, de érdekes módon sem ő, sem a gyermekek nem fáradtak el a nap végére. Inkább mindenki feltöltődött ebben a tanulásban.

Azonnal feltűnt még a diákoknak az is, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek (hímnem, nőnem, semleges nem), az „ő” mindenkire egyformán vonatkozhat. Az oroszban és az európai nyelvek talán mindegyikében megvan ez a „széttagoltság”.

TÉNYEK, INFORMÁCIÓK AZ ISKOLÁRÓL

Ebben az iskolában tulajdonképpen nincsenek a szokványos értelemben vett tanítási órák, a témaköröket együtt dolgozzák ki. Különböző kérdéseket vizsgálnak meg közelebbről, azokra keresik a válaszokat miközben a különböző tevékenységekben elmerülnek. A tanulás vegyes korcsoportú kisebb tanuló körökben zajlik, amelyek kapcsolódnak egymáshoz az emberek és témák mentén.

Az iskolán belül otthonos érzés fogja el a látogatót, nyugalom vesz körül, nincs félelem, stressz. A terveket és időbeosztást abból a szempontból lazán kezelik, hogy ha valamire nem kerül sor aznap, akkor majd sort kerítenek rá másnap. Senki sem siet, senki sem fut. Ha késve indul el valaki, vállalnia kell a késés felelősségét. Mindenki folyamatos mozgásban van. A tanulócsoportok rendre látogatják egymást, a diákok mindig máshová ülnek le egy teremben, nem ragaszkodnak megszokásokhoz.

A helyi viszonyokat és kapcsolatokat figyelve az volt Krisztina benyomása, hogy mindenkinek mindenhez köze van. Az igazgató sosem találkozik úgy emberekkel, hogy ne lennének körülötte gyermekek és nem vonul félre, ha egy telefont kap a közügyekkel kapcsolatban, mert ez ott mindenkire tartozik. A gyerekek azonban nem csak szemlélődők, véleményüket és meglátásaikat az esténkénti napértékelő beszélgetésben ki is fejezhetik.

Az iskolában ott lenni egy nagyon különleges állapot, Mihail Petroviccsal találkozni pedig azt a megnyugtató érzést adja, hogy minden rendben van, és minden rendben lesz.

A lányok csak szoknyát hordanak, senki sincs farmerben. Nem azért mert tiltják, hanem mert megértették, hogy a földenergia leghatékonyabb összegyűjtője ez a felfelé szűkülő ruhadarab.

Minden az iskolában járó-kelő egyenes tartással, kissé a horizont fölé emelt tekintettel, szinte az egész teret a szem fókuszában tartva, öntudatosan kialakított életet sugárzik, s mindez láthatóan belülről fakad. Példák alapján működtetnek mindent, nem elmélet alapon. Itt nem az a cél, hogy megtanulj valamit, hanem, hogy (nagybetűs) Ember legyél. Hogy a népedhez és önmagadhoz hűen éld az életed. Minden napnak megvan a maga küldetése s minden nap végén megbeszélik kit hogyan segített ez a nap abban, hogy még inkább Ember legyen. A „tananyagot” megélik, a számonkérés sokszor nem szóban vagy írásban történik, hanem az életben történő alkalmazásban.

Rendkívüli módon odafigyelnek arra, hogy ne csak a „fejet” képezzék, hanem az egész testet. A mozgás nem csak tornát jelent, hanem „munkavégzést” is. Reggelente például korán kelnek és még reggeli előtt elrendezik a környezetüket. Van mikor takarítanak, van mikor festik és javítják a falakat, viakolor lapokat raknak, díszítenek, összeszedik a faleveleket, stb. A természettel, az évszakok múlásával összhangban cselekszenek. Történik mindez a hét minden napján, szombaton és vasárnap is, hisz az élet nem áll meg attól, hogy hétvége van…

Az elméleti, tanteremben ülős foglalkozások naponta maximum kétszer 3 órás alkalmak. A hatalmas termekben csak egy tábla, pár asztal és székek találhatóak. Nincsenek felesleges tárgyak, túlzsúfoltság, nem kell kerülgetni semmit. A falak díszítései a külső teret tükrözik. Egyszerű, világos, nagyon barátságos a légtér természetes fényekkel.

A nap többi része az egyéb tevékenységeké: tánc, harcművészet, karbantartási munkák, stb.
Maguk főznek, mosnak, építenek. Ők intézik az iskola ügyeit, kommunikálnak a külvilággal.

Étkezésük helyben megoldott, a látogatók is ugyanazt eszik, s ami még érdekesség, hogy húst nem esznek, cukor helyett pedig mézzel édesítenek.

Mindenki úgy tanul, hogy azt másnak majd később továbbadhassa. Jól informáltak, használnak internetet, okos telefont, mindig tudják, ha egy óra csúszik, vagy nem tartják meg, viberen keresztül értesítik egymást. A technikai eszközöket felelősséggel használják, nem függnek tőlük.

Az egymást közötti beszédben és a dalokban is a hangokra figyelnek jobban, mint a szöveg vagy szavak jelentéstartalmára. A hangok rezgések, amelyek érzéseket keltenek a hallgatóban, s ezek az érzések benyomásokat, információ-csomagocskákat adnak a személyről, aki használja őket, fejlesztik az intuitív képességeket, ezért erre figyelnek inkább.

Jelenleg kb. 300 diákja van az iskolának, a nyárra való tekintettel viszont csak kb. 160-an voltak ott akkor augusztusban.

Felvételi eljárás: a leendő diákot bevonják a közös munkába. Az ottani tevékenységét pár hét elteltével aztán a saját érzései és mások visszajelzései alapján közösen értékelik, majd megbeszélik a továbbiakat.

EGYÉB VEZÉRELVEK

Hisznek abban, hogy az igazság mindenkiben ott van. Ott van bennem is, és benned is. De ha a másik igazságára várok, azt kérem, kérdezem, az nagyon gyakran ütközni fog az enyémmel… Most még nem egységes a kép bennünk, de lassan ugyanabba az irányba haladunk. Ezért ebben az időszakban mindenki cselekedjen a saját igazsága szerint, bontsa ki saját életének az értelmét, és egy idő múlva a hasonlók maguktól összeérnek. Így lesz közösség, összetartás.

Az egyén szándékának kinyilvánítása, kimondása nagyon fontos ezen a helyen: az ember teremtő erejét mutatja. Illetve így tud elindulni a kommunikáció másokkal. Nem szabad elvárások mentén cselekedni. A másik kardinális pont az állandó nyitottság állapotának fenntartása, amely tulajdonképpen egyfajta érzelmi távolságtartás is attól, ami zajlik. A teljes nyitottságban elfogadjuk a pillanat adta lehetőségeket, együtt „áramlunk” a történésekkel. Ha a kétség vagy a „de mi van ha…?” variáció megjelenik, máris az elmében vagyunk és nem a cselekvésben. Ahogy a magyar szólás is mondja: „A tett halála az okoskodás.”

Az egymás iránti őszinte tisztelet megjelenik akkor is, ha a másikat nem kedvelik. Tisztelettel beszélnek mindenkivel és mindenkiről. Ezt magázódással is kifejezik. A magázódás udvariasságot visz a kommunikációba, teret ad a másiknak, nem mászik bele a másik terébe.

Az ember arra hivatott, hogy az „Ég” és „Föld” között közvetítő legyen, egyfajta transzformátora az energiáknak. Ez a transzformáció úgy nyilvánul meg, hogy magától tudja mi a dolga, nem kell figyelmeztetni vagy fegyelmezni. Ez az iskola egy olyan közeg, ahol helyzetek adódnak, ahol ezt gyakorolhatják. Például egy megtörtént eset, egy életkép az iskola történéseiből: Mihail Petrovics épp azt magyarázta az egyik delegáció tagjainak, hogy az az ember, aki nem transzformálja az univerzum energiáit, csak másol, de újat nem ad a világnak, az valójában nem is él. Ekkor valaki elkezdett nagyon köhögni… a legtöbben észre sem vették mi történik, a gyerekek közül viszont egy azonnal vízért szaladt. Egy másik példa, hogy amikor esik az eső odakint és kint maradtak az asztalok, székek, az pakolja el őket, aki épp arra jár. Nem kell külön rájuk szólni, maguktól cselekszenek, átlátják a helyzetet. Mi itthon gyakran megkérdezzük, már ha megkérdezzük, hogy „miben segíthetek”? Ott ez a kérdés nem hangzik el. A kérdés már a cselekvés és a cselekvő között álló dolog. Aki a jelent éli, az azonnal reagál.

Onnan tudják, hogy valaki megértett valamit, hogy kérdéseket tesz fel, ami továbbviszi őt a gondolkodásában és ezáltal összeáll benne egy kép a tudásról. Egy idő múlva már olyan kérdéseket tesz fel, amire senki a környezetében nem tud válaszolni. Ekkor jön a valódi feladat, az, hogy a kérdésekre ő maga találja meg a választ.

Ez az iskola esély arra, hogy másképp lássunk dolgokat és ne csak elfogadjuk azt, amit mások elénk tárnak. Például komoly kutatást folytatnak a tatárjárással kapcsolatban és jól feltárható bizonyítékokat találtak arra, hogy ez az egész Európát feldúló történelmi cselekménysorozat valójában milyen „hibás” döntésekre adott reakcióként söpörte végig területeinket.

Saját felelősségünk, hogy hogyan adjuk át a hagyományt, amit mi is kaptunk. Sokat tudunk például arról, hogy ki volt Petőfi vagy Kossuth, de saját családunkról, nagyszüleinkről és távoli őseinkről szinte semmit sem. Pedig tőlük kaptuk közvetlenül mindazon genetikai tulajdonság készletünket, amellyel nap mint nap élünk.

Bizonyítékokat találtak az orosz-magyar közös gyökerekre is: Attilát, a hunok királyát ők is ősüknek tartják, az orosz nép ősének. És még egy extra érdekesség: hunnikáknak hívták magukat mielőtt az orosz kifejezés elterjedt volna… Hm?!?!?

MI IS, MI IS… HASONLÓ ISKOLÁT AKARUNK!

Amennyiben valaki hasonló iskola alapítását fontolgatja, meglátásuk szerint fontos találni egy olyan személyt, aki éli azt, amit „tanítani” szeretne. Az élettel együtt halad, azt fogadja, amit az élet ad. A meglévő rendszert tisztelnünk kell, mert az a gyökér, és gyökér nélkül nem lehet táplálkozni, újat építeni. Az oktatás maga is egy „élőlény”, sok száz év alatt formálódott olyanná, amilyen. A dolgunk az, bárhol élünk is, hogy emeljük az oktatás színvonalát saját személyünk és tetteink által. Egy magyar ember ha ezt az iskolát látja, ne azt várja, hogy majd egy orosz diák Magyarországra érkezik, és ott ezt létrehozza, mert ezt egy saját hazájában élő embernek kell elkezdenie. Fel kell vállalni annak a felelősségét, ami itt van. Ne kívülről várjuk a segítséget! A mai rendszerben azt akarják, hogy a fa legyünk és nem a MAG. Nekünk viszont a MAGságunkat, a MAGyarságunkat kell megőrizni Magyarországon. Tehát ne azt várjuk, hogy egy másik személy mondja meg a hogyant, vagy kezdje el azt, amit mi szeretnénk, hanem bontsuk ki a magot, ami mindannyiunkban ott van. Bárki képes rá, aki összekapcsolódik belső forrásával. Ők ott Tyekoszban minden kezdeményezést támogatnak és minden segítséget megadnak, amit tudnak.

Felelősségünk abban van, hogy észrevesszük-e azt, amikor adottak a feltételek valaminek a létrejöttéhez, és hogy felvállaljuk-e ezt a felelősséget. Amikor elmegyünk egy ilyen élménybeszámolóra, megkapjuk az információkat, az nem csak hasznos számunkra, hanem egyben feladatot, felelősséget is jelentek annak, akinek a birtokába kerültek. A felelőssége abban van, hogy kezdjen el cselekedni. Ez a transzformáció, az energia átalakítása. Így tesz MAGáért és mindenki másért egy (nagybetűs) Ember.

Lejegyezte: Kátai Piroska

2015. szeptember 6.

Témakörben kapcsolódó előző cikk:  http://www.szeretetteremuhely.hu/?page_id=406

Az iskola fényképeit a következő honlapról kölcsönöztem:
https://1000petals.wordpress.com/2015/07/26/the-best-school-in-the-world-a-miracle-on-earth/