Ha én iskolát szerveznék, az nem iskola lenne. Nehéz ezt meghatározni, mert nincs rá most használatos szó. Újat kell találnunk rá.
Azt látom, tapasztalom, hogy a felnövekvő generációknak nem kell már feltétlenül iskolába járnia. Vagy legalábbis nem abba a fajta oktatási rendszerbe, amit 150 évvel ezelőtt hoztak létre az akkor jelentkező egyfajta speciális igény kielégítésére. Minket felnőtteket is a megszokás vezérel, amikor iskolába íratjuk a gyermekeinket, hiszen mi is így nőttünk fel és sokszor meg sem kíséreljük, hogy másként gondolkodjunk. Ebben is a gyermekeink jönnek segíteni, hiszen egyre többen jelzik, szenvedik az elavult oktatási módszertan minden nyűgét. Ők vezetnek bennünket elsősorban a kezelhetetlenségeikkel, a közönyükkel vagy a felelősségvállalás hiányával, hogy valamit változtatnunk kell.
Ha én iskolát szerveznék, abból indulnék ki, ami most van. Mondjuk induljunk ki abból, hogy ami VAN, az jó. Nem tudom hányan tudják, hogy mi az életük végső célja ebben az életben… Az enyém: a tökéletesedés. Hogy ami jó, az lehessen még jobb. André Stern hasonlóan fogalmaz: optimalizálunk. Keressük az egyensúlyt a végletek közt. Igyekszem abból kiindulni, ami adott és nem a hiányból, aminek betöltése folyamatosan emészti az energiát, ahelyett, hogy feltöltene. Nem célom meghatározni kinek hol van „blokkja” és hogy azt milyen technikákkal tudja feloldani, mert nem hiszek a korlátokban. A szabadság szerintem mindenkinek adott, aki mer, az élhet vele, a felelősség viszont mindenkinek a sajátja.
Szóval, harmadik nekifutásra, ha én iskolát szerveznék, ott szervezném és azokkal, akik elérhető távolságban, hasonló gondolati mintákkal működnek, mint én. Ebben az „iskolában” nem pedagógusok tanítanának, vagy ha mégis, nem a saját tantárgyaikat tanítanák, hanem ők is tanulnának valami újat, ami őket érdekli. Én a jól bevált angol szakomat szívesen lecserélném kertészkedés tanulásra, de nem könyvekből, hanem saját érzésből jövő kísérletező kedvvel. Mintha nem lenne tétje…
S itt jönnek be a gyermekek a képbe, akik tisztább szándékaikkal lehet hamarabb megéreznék egy növény saját kívánságait és felnevelésének legjobb körülményeit, mint a képzett szakemberek. Mert a szakemberek fejében csak az van, amit ŐK akarnak a növénytől, a terméshozam és hasznosság, no de mi a helyzet a növénykével? Ő mit szeretne? Ezt csak egy szándék nélküli ember érezheti meg…
Ha a tanár a saját tantárgyát tanítja, koncepciókkal közelít a diák felé, ezáltal a tanítandó gyermek fölé emeli magát, többnek látszik, pedig nem az, és máris megborult az egyensúly, aminek a beállítására oly nagy szükség van most…
Az én képzeletbeli „iskolámban” a tantárgyak: figyelem, türelem, megértés, ítéletmentesség, stb. Mindenki azt tanul meg, ami neki szimpatikus és ami érdekli. Mi felkínáljuk az „étlapot”, a diák azt fogyasztja el, ami akkor épp jólesik neki… A kommunikáció szavak nélkül lezajlik abban az esetben, amint egy „szintre” kerülünk a minket körülvevő élővilággal, legyenek azok növények, állatok, kövek vagy más élőlények. A kimondott szavak sokszor más irányba visznek, mást és mást értünk alattuk, mindenkinek saját világa, saját igazsága van. Amikor az „igazságaink” találkoznak, nem kell többet egyeztetnünk arról, mit szeretnénk, mert az máris létrejön, egy pillanat alatt, mint ahogy a teremtés is így zajlott annak idején… Én így képzelem az iskola létrehozását is. A hasonlóság összerántja az embereket mint mágnes a vasreszeléket.
A jövő iskolájában a tanulás új értelmet nyer. Nem kellenek már hozzá könyvek, tanítási segédeszközök, tanárok, közösségek. A tananyag láthatatlan csatornákon érkezik hozzánk attól függően, hogy a tudatosodás milyen fokozatán állunk épp. Mint a rádió frekvencia sávjai: amire ráhangoljuk, azt az „adást” halljuk majd mindaddig, amíg tovább nem megyünk egy másikat keresni.
Végül tehát, ha én „iskolát” csinálnék, hagynám a gyermekeket szabadon szárnyalni és kivárnám azt a szelet, mely céljaik elérése felé repíti őket.