AMI LELKESÍT

Valamivel több, mint egy éve figyeltem fel André Stern személyére egy interjú kapcsán

majd elolvastam a könyvét (… és sosem jártam iskolába – http://www.ezvankonyvek.hu/) és végül személyesen is találkoztam vele tavaly egy alternatív iskolákat bemutató előadáson a Budai Fonóban.

Személye és az, amit képvisel, mindenképp figyelmet érdemel a hozzám hasonlóan gondolkodók számára, ezért döntöttem úgy, hogy pár órával az előadás után, a hihetetlen energiától és lelkesedéstől vezérelve, sebtében összeírom azokat a gondolat-magvakat (a teljesség igénye nélkül), melyeket ma, egy egész napos oktatási konferencia alkalmával velünk és a netes élő közvetítésnek köszönhetően az egész világgal megosztott.

♥  ♦  ♥  ♦  ♥

„Nem lesz a világon béke, amíg nem kötünk békét a gyermekekkel…”

A legrosszabb, legfélelmetesebb dolog egy ember – akár felnőtt akár gyermek – számára, ha egy csoport vagy közösség a soraiból kizárja, kiközösíti. A kizártság érzése az agy fájdalomközpontját ingerli, csak úgy, mint mikor a gyermeket a játékból kiragadják valamilyen társadalmi szerep vagy feladat miatt.

Csak azért, mert a gyermek kicsi és aranyos, még nem kell vele úgy beszélni, mintha hülye is lenne: gügyögve, mindent elmagyarázva, oktató stílusban. Ha a gyermeket kicsinek és tapasztalatlannak értékeljük, máris felcímkéztük, külön kategóriába helyeztük őt. Észrevétlenül kizártuk a „teljes értékű ember” kategóriájából. Szerencsés esetben ezt nem mondjuk ki neki (számos szerencsétlen esetben a nevelők mégis gyakran megteszik), de ő így fogja érezni, ÉREZNI fogja, mert az üzenet szavak nélkül közlekedik…
A felnőtteknél ugyanez a helyzet akkor, amikor valaki nem azt csinálja, amit szeret. Tud-e róla vagy sem, kirekeszti magát a „boldogok” csoportjából.

A gyermek optimalizálva születik erre a világra. Mi felnőttek semmit nem adunk hozzá, ami ne lenne már ott benne a születésétől fogva. Ebből a feltevésből kiindulva André szülei elképzelhetetlennek tartották, hogy beleszóljanak gyermekeik fejlődésébe… Jó példa erre az, hogy hagyták őt addig játszani, amíg el nem fáradt és sosem ébresztették fel időre, vagy zavarták meg alvásában. Érdekes, hogy este fél 9 körül mindig ágyba került, aminek viszont külön rituáléja volt, melyet a legnagyobb örömmel várt és fogadott gyermekkorában.
Az a gyermek, aki nem akar lefeküdni este vagy akár délután, nem játszott eleget. Meg akarják szakítani a játékát, amit oly lelkesedéssel tesz. Fél attól, hogy nem folytathatja a játékot, a számára legnagyobb örömöt adó tevékenységét. Ilyenkor, ma már tudományosan igazolt a tény, hogy a gyermek fájdalomközpontja aktiválódik, mintha megütötte volna magát valahol. Nem tud róla sajnos, de az alvásra kényszerítő, sokszor „erőszakosan” eljáró szülő észrevétlenül, fokozatosan veszi el a reményt gyermekétől…

Az életre optimalizált gyermeknek két dologra van szüksége: az egyik, hogy szabadon játszhasson, a másik pedig, hogy belevethesse magát a világ megismerésébe. Számára minden izgalmas és érdekes. Annyi minden van, amit még nem látott, alig várja, hogy mindezt megismerhesse. Nincs számára idő, csak tér és lelkesedés. A szülő dolga, hogy a bizalom légkörében háborítatlanul biztosítsa e két fent említett tényezőt. Az a szülő és/vagy nevelő, aki nem bízik gyermekében, s a gyermeke fejlődésének optimális ütemében, tegye fel magának a kérdést: miért nem bízom abban a gyermekben, akit ÉN nevelek? Kiben nem bízom valójában?

Statisztikailag kimutatott, hogy a gyermekek átlagosan naponta 2-3 percenként lelkesednek valami iránt, ami a figyelmüket megragadja. Most tippeljünk hogyan alakul ez a szám felnőtteknél! Ugyanaz a szám, 2-3, csak nem percenként, hanem évente. Ó igen, egy átlagos felnőtt ember évente összesen kétszer vagy háromszor lelkesedik. Mi a jóisten történik velünk eközben? Az iskolás éveink alatt…

Agykutatások igazolták azt is, hogy bár agyi idegi kapcsolatokat lehet kialakítani egy hagyományos jellegű tanulás során, azonban az iskolai tananyag nagy részét idővel elfelejtjük, s ugyanoda jutunk, mint az, aki sosem tanulta azt az adott dolgot. Egy vicces példával illusztrálva: ha megkérdeznek valakit, aki iskolába járt, hogy mit tud az ábrázoló geometriáról, annyit biztosan mond, hogy igen, igen, tanultam róla sokat, éveket, s mi azt gondoljuk, ez igen, ez az ember tud valamit, bár lehet egy szóra sem emlékszik belőle. Ha megkérdezünk egy másik embert, aki azt válaszolja, hogy nem tudom mi az, sosem hallottam róla, arról pedig azt gondoljuk, hogy micsoda műveletlen fickó, még ennyit sem tud… A végeredmény tulajdonképpen ugyanaz: egyiknek sincs tudása róla. Mégis, keletkezett kétféle megítélés. Mi is itt a lényeg?
Az életben ez úgy van, hogy ha olyasmivel foglalkozunk, ami lelkesít, eljátszunk a gondolatokkal, távolról sem „tanuljuk”, csak játszunk, mégis egy egész életre szóló „bevésődés” keletkezik. A lelkesedés itt nem más, és így van ez minden egyes alkalommal, mint az agy úgymond tápoldata. A legszebb az egészben pedig az, hogy míg az oktatás pénzbe kerül, a lelkesedés INGYEN van!

Zenetanulás
Szinte mindenki zenében nő fel. Dalok, rigmusok, mondókák, énekek hangszerrel vagy anélkül, tanulásunk, anyanyelvünk elsajátításának alapkövei. Természetes módon éled fel a gyermekben a zene iránti érdeklődés, előbb-utóbb előkerül egy hangszer, amin játszani szeretne. Időt és energiát nem sajnálva esik neki az új eszköznek, hogy játsszon rajta, hallás után, keresgélve a megfelelő akkordokat. És akkor jön… a zenetanulás. S mint minden tanuláshoz, mi felnőttek úgy gondoljuk, kell egy tanár. A legjobb eredmény eléréséhez pedig gyakorolni KELL. Persze azt, amit a tanár mond. Rögtön megtudjuk magunkról, hogy milyenek vagyunk… a zenében. Túl lassúak, túl bátortalanok, túl lusták gyakorolni vagy néhány kivételes esetben istenadta tehetségek, akiknek viszont vég nélküli gyakorlással lehet csiszolni az adottságain. Éééés ez a tanár sokba kerül a szülőknek. A gyermeknek már kétfelé kell megfelelnie: a tanár felé és a szülő felé. Ő csak zenélni akart, szabadon, önfeledten, s máris ketrecbe rakták. Behatárolták a lehetőségeit. A tanár időre jön, addigra gyakorolni KELL. A szolfézst tanulni KELL. Tudunk mondani még egy olyan dolgot, ami ennél sikeresebb a lelkesedés teljes megsemmisítésében??

Versenyszellem vagy csapatszellem
Az életben, a természetben az élőlények vegyesen, egymáshoz szervesen kötődve léteznek. Mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, szerepe. Mindenki szabadon mozog a természetes keretei között, teszi a dolgát, éli az életét. Most képzeljük el azt a lehetetlen szituációt, bármilyen nehéz is ilyet elképzelni, hogy egyforma korú egyedeket lakóhely szerint egy zárt helységbe terelünk és ugyanazt a helyzetet teremtjük meg számukra. Az történik, hogy egymással összehasonlíthatóvá válnak. Hoppá! Ez a helyzet megteremti a versenyszellemet. A bibi csak az, hogy mi csapatszellemmel születünk, nem versenyszellemmel. A tudásunkat nem versenyeztetni, hanem összeilleszteni vagyunk itt a földön, hogy ezáltal egy még szebb, még jobb világot teremtsünk. A versenyszellem lebont, nem felépít.

Stessz és kondícionálás
A stressz nem rossz dolog, csak mi tartjuk annak. Az életben természetes módon fordul elő az, hogy valami ismeretlen kerül elénk. A gyermek félelem nélkül lát hozzá a megismeréshez, szinte neki esik bárminek, ami az útjába kerül. Csak a nevelők fejében jelenik meg a veszélyt jelző sziréna, és máris záporozik a sok-sok „nem”, „azt ne csináld”, „ne” kezdetű mondat. Sok esetben hasznos ez, hiszen lássuk be, veszélyes világot teremtettünk számukra, de elhangzik számtalan olyan „nem” is, amely a szülő érdekét sérti, ezért a gyermeket korlátozni kell. Megfelelő számú „nem”-el kezdődő mondatok után a gyermek nem tartja magát alkalmasnak egy feladat megoldására, egy idő után már bele sem kezd, befelé fordulóvá válik. Ezt hívják kondícionálásnak. Kondícionálás eredménye az összes félelem, elvárás, és kondícionált a változásra, változtatásra irányuló törekvésünk is. Nem valódi, nem természetes.
A lelkesedés állandó. Ha igazából akarunk valamit, észre sem vesszük a kellemetlenségeket. Megint csak egy tudományos visszaigazolás: az áramlattal szemben úszó halak nem éreznek fájdalmat. Jól érzik magukat. Az uszonyuk úgy van kinyitva, hogy a körülöttük keletkező örvények nyomják őket előre. Nem félnek szemben úszni az árral, mert nem hiszik el, hogy az lehetetlen. Senki sem kondícionálta őket arra, hogy ez nem működik. A kívülről jövő nyomást saját javukra használják.
Visszatérve a stresszre, mely kérdésként merült fel, André válasza egyszerű: valamiben kielégülést kell keresni. Ez ellensúlyozza, segít könnyebben elviselni a stresszként érzékelt nyomást. Ez a kielégülés azonban sosem az anyagi szinten oldódik meg. Nem az a forrása.

Módszer helyett hozzáállás
Minden ember optimálisan egy zseni, ha szabadon tud lelkesedni, ezt megnyilváníthatja és meg is tudja nyilvánítani. Aki nem tud lelkesedni, vagy nem találja a módját hogyan, annak nem új módszereket kell tanulnia, inkább megszabadulni korlátozó mintáitól. Az egyik ilyen hihetetlen módon korlátozó hiedelem rendszer a szakmák rangsorolása. Egy kisgyermek számára a kukásautó kezelése vagy a kombájnnal történő aratás legalább olyan érdekes, mint az ételek elkészítése, az állattartás, a gitárkészítés vagy az éneklés. Mindegyikhez egyforma érdeklődéssel fordul, nem szervezi azt hiearchikus rendbe a fejében.

Több Andréhoz intézett kérdés irányult arra, hogy a szülő hogyan válassza ki a gyermeke számára legjobb „mestert” vagy „tanárt”. André válasza erre az volt, hogy sehogy. Nem tudjuk ki az ideális a gyermeknek. De ha engedjük őt belevetni magát a világba, bizalommal útjára bocsátjuk, biztosítjuk a háborítatlan miliőt számára, meg fogja találni azt, akitől Ő tanulni tud. Ehhez azonban szükséges a következő hozzáállás: „Te tökéletes vagy úgy, ahogy vagy.” S ez nem függ a körülményektől. Nem függ az élethelyzettől. Nem függ a viselkedéstől. Mindentől független. Mindezek együttesen eredményezik az oktatásban azt, hogy NINCS legjobb MÓDSZER, egyáltalán nincs módszer. Megfelelő HOZZÁÁLLÁS VAN!

Struktúra és kötődés nélkül nincs szabadság.
Erdőkben élő természetes törzseknél a gyermeket nem teszik le a földre addig, amíg járni nem tud. Mindig viszi valaki, mindig vannak vele. Biztonságban kötődik a nevelőjéhez, hiányt nem szenved. Ez a kötődés biztosítja majd a szabadság teljes megélését később, hiszen félelem nélküli a kapcsolat mindkét fél részéről. Biztonsággal megy majd a saját útjára, ahol a természeti törvények szabta határok között egyértelmű az eligazodás.
A civilizációban felnövő gyermek tudja, hogy a piros lámpánál meg kell állni. A biztonságot a struktúra adja, a gyermek szereti a tájékozódási pontokat, ehhez tartja is magát. Azonban ha valaki mégis átmegy a piros lámpán, bizonytalanságot hoz létre a gyermekben. Meginog. Nem tudja mit higgyen. Most szabad vagy nem szabad? Minél több ilyet lát, annál bizonytalanabb lesz. Tehát ha nem megfelelő a struktúra, kiszámíthatatlan a működés, nem tudja megélni a szabadságot. Nem szabályok kellenek, hanem iránymutatások és rituálék, struktúrák, melyek működnek.

Virtuális világ
Félelemben tartanak bennünket. Egyes vélemények szerint a virtuális világtól is tartanunk kell. Megtanuljuk, hogy a világ veszélyekkel teli. Mi viszont jól szeretnénk érezni magunkat, „hőssé” szeretnénk válni, legalább a saját életünkben, a saját környezetünkben. A virtuális világ valójában kiegyensúlyozó szerepet tölt be a mai gyermekek (és felnőttek) életében. Ha a KÜLVILÁGBAN (iskolában vagy munkahelyen) teljesítmény-kényszer van, OTTHON pedig házi és egyéb feladatok tömkelege, macerálás, minimális társas jelenlét és figyelem, már csak egy terület marad, ahol hősökké válhatunk, és ez a virtuális világ. A számítógépet nem érdekli a korunk, a nemünk, a vallásunk, a szakmánk, bőrszínünk, viselkedésünk… Benne maradhatunk a jó érzésben addig, amíg akarunk. Hasonlóképp mint éjszaka álmodás közben, csak azt ma még nemigen irányítjuk…
Döbbenet, de nem a virtuális világ veszélyes, hanem a másik kettő!!!

Egy gyermek mindig az interaktív cselekvések felé fordul először, hamarabb keresi egy másik élőlény társaságát, mint egy gépét. Ezt a kicsiknél lehet a leginkább észrevenni, eleinte reagálnak a TV-ben látottakra, beszélnek vele, odamennek hozzá közel. Viszont ha nem kapnak elég figyelmet, jobb híján lekötik magukat a géppel. De csak jobb híján.

André saját életéből vett példái hétköznapiak, érthetőek, egyszerűek. Ő magát és családját is hétköznapi embernek tartja, nem többnek és jobbnak vagy rosszabbnak másnál. Neki is van példaképe, például az édesapja, de nem másolni akarja, inkább ugyanazt kibontani saját magában is, mint amit szeret az édesapjában. Ugyanakkor példaképe a saját hároméves gyermeke is, akiben önmaga múltját látja mintegy figyelmeztetésként arra, hogy sose menjen el a világ dolgai mellett úgy, mintha azok nem lennének önmagukban is fontosak.

A lelkesedés nem változáshoz kötött. André felhívta figyelmünket arra, hogy nem feltétlenül a változás hoz lelkesedést az életünkbe, ahogy azt manapság mindenhonnan halljuk. Figyeljük csak meg a gyermekeinket, mikor mesét olvasunk nekik. Hányszor akarják hallani mindig ugyanazt a mesét? Végtelenszer. S hogy miért? A lelkesedés energiája nem engedi meg, hogy megunjunk valamit, amíg élvezzük csinálni azt, legyen az bármilyen mások által lenézett vagy kigúnyolt tevékenység is.
TEHÁT NEM A VÁLTOZÁS A KULCS, HANEM AZ ÉLVEZET.
Nem megváltoznunk kell és megváltoztatni környezetünket, hiszen az úgy tökéletes ahogy van, hanem inkább élvezni azt, ami van, ami már adott. Mert a lelkesedés egy hajtóerő, amelynek iránya és mértéke a szívünk nyitottságán múlik. Az agyunk pedig, ha hagyjuk, megsúgja nekünk azt, hogy mit tegyünk érte ebben a világban.

Budapest, 2015. április 25.

André Stern munkásságáról bővebben:
http://gyermekkorokologiaja.com/