LEGYEN „JÓSÁG” A FÖLDÖN | Szeretet Tere Műhely

Részlet Vlagyimir Megre: Kik is vagyunk? című könyvéből (54-74 old.)

Az előző fejezetben (A LEGGAZDAGABB ORSZÁG, 46-54 old.) Anasztázia felvázolta Oroszország jövőbeli képét, amelyben az oroszok többsége élő Családi Birtokokon lakik, a folyók vizei iható minőségűek, a levegőben virágillat és virágpor száll, a fiatal párok boldogan vállalnak családot, több gyermeket, akik majd folytatják a szülők által megkezdett Istennel való “együttes teremtést”. Az újonnan létrehozott települések híre messze földre eljut és kíváncsi, gyógyulni vágyó turisták jönnek Oroszországba, hogy tapasztalataikból inspirációt, erőt meríthessenek.

“Oroszország nem agrárországgá, hanem a béke tudományos központjává vált. Az üzemeket, melyek az ártalmas fegyvereket gyártották, csak azután kezdték felszámolni, miután felfedezték azt az energiát, amely előtt a legmodernebb fegyverfajták nem csak egyszerűen haszontalannak mutatkoztak, hanem veszélyt is jelentettek az olyan országok számára, amelyek őrizték azokat.

– Miféle energiát? Miből nyerik és ki fedezte fel?

– Ezzel az energiával az atlantisziak rendelkeztek. Ezt ők még idő előtt elsajátították, ezért tűnt el Atlantisz a Föld színéről, de az “új Oroszországban” a gyermekek ismét felfedezték azt.

– Gyermekek?! Inkább mesélj el mindent részletesen, Anasztázia.

– Rendben.

LEGYEN “JÓSÁG” A FÖLDÖN

Az egyik orosz családi településen élt egy boldog, összetartó család. Egy férfi a feleségével és két gyermekével. A fiúcska, Konsztantyin nyolcéves volt, a kislány, Dása, pedig öt. Édesapjukat Oroszország legtehetségesebb programozói között tartották számon. Dolgozószobájában néhány modern számítógép állt, amelyeken katonai szervek részére készített programokat. Néha, munkájába merülve, még este is a számítógép előtt ült.

A családtagok megszokták, hogy estelente összejöjjenek. Ilyenkor általában dolgozószobájába mentek és ott csendben mindenki saját dolgaival foglalkozott. Felesége a fotelba telepedett le és hímezett. Fia olvasott vagy rajzolt, az új családi települések kertészeti elrendezését vázolgatta. Csak az ötéves Dása nem talált mindig lelkének megfelelő elfoglaltságot és úgy ült a fotelbe, hogy lássa a család többi tagját, hosszan, gondosan figyelgette őket. Néha lehunyta szemét, s ilyenkor az arca kifejezésre juttatta az érzések teljes skáláját.

A család azon a látszólag közönséges estén is az édesapa dolgozószobájában ült, ahol mindenki, – mint mindig – saját dolgával volt elfoglalva. A dolgozószoba ajtaja nyitva állt, ezért mindenki hallotta a szomszédos gyerekszobából beszűrődő vén kakukkos falióra kakukkolását. A kakukk általában csak napközben jelezte a múló órát, de már este volt. Ezért az édesapa abbahagyta foglalatosságát és az ajtóra pillantott, de a család többi tagja is csodálkozva nézett arrafelé, ahonnan a hang érkezett. Csak a kis Dása ült lehunyt szemmel a fotelban, és semmit sem vett észre. Ajkain alig látható, nem titkolt mosoly suhant át. Az óra kakukkolása hirtelen újra megismétlődött, mintha valaki a gyerekszobában lett volna és az óramutatókat úgy hajtotta volna, hogy a felhúzható kakukkóra egyfolytában kakukkoljon, jelezve a következő óra beálltát. Ivan Nyikiforovics, így hívták a családfőt, forgószékén fia felé fordult és így szólt:

– Kosztya, menj, kérlek, próbáld már beállítani azt az órát, vagy legalább megállítani! Annyi éven át szolgált bennünket nagypapa ajándéka, de lám hirtelen micsoda furcsa hibája adódott. De furcsa… Nézd csak meg, Kosztya, lehet-e vele valamit tenni!

– Kosztya… Kosztya, mi bajod van? A nyolcéves fiú édesanyjához fordult s – csodálkozva annak ijedelmén – így válaszolt:

– Semmi, anyuci, szeretném teljesíteni apuci kérését, de nem tudom.

– Miért? Nem tudsz megmozdulni? Nem tudsz bemenni a szo-bádba?

– Meg tudok mozdulni, – mondta Kosztya s bizonyításképpen kezével hadonászni kezdett, sőt még lábával is dobbantott, – de fölösleges a szobába mennem, mert ő itt van és ő az erősebb.

– Ki van itt? Ki az erősebb? – kérdezte egyre jobban aggódva az édesanya.

– Dása! – válaszolta Kosztya, és rámutatott a fotelban lehunyt szemmel ülő és mosolygó húgára. – Ő hajtja az óramutatókat. Megpróbáltam visszahajtani őket eredeti helyükre, de nem sikerül, ha ő…

– Igen, mi itt vagyunk, – válaszolta Kosztya, – de a gondolatunk ott, ahol az óra van. Csakhogy az ő gondolata erősebb az enyémnél. Az óra addig fog kakukkolni, amíg a gondolata az óramutatót sietteti. Az utóbbi időben nagyon gyakran szórakozik így. Mondtam már neki, hogy ne tegye. Tudtam, hogy aggódhattok miatta, de Dásának ez mindegy, amikor elgondolkodik, azonnal alkotni kezd valamit…

– Miről gondolkodik Dása? – kérdezte a beszélgetésbe kapcsolódva Ivan Nyikiforovics. – Miért nem mondtál nekünk erről eddig semmit, Kosztya?

– Hogy ti magatok is lássátok, hogy gondolkodik. Nem az óramutató az, ami fontos, Dása egyszerűen így szórakozik. Az óramutatókat én is tudom mozgatni, ha senki sem akadályoz. Csak nem tudok annyira elmélyülni a gondolataimban, mint Dása. Amikor Dása így elmerül gondolataiban, senki sem tud neki ellenállni.

– Miről szokott Dása gondolkodni? Te tudod, Kosztya?

– Nem. Kérdezzétek meg ti magatok! Most megszakítom gondolkodását, nehogy valami mást is kiötöljön.

Kosztya a fotelhez ment, amelyben húga ült és egy picit erélyesebben, mint máskor így szólt:

– Dása, hagyd abba! Mert ha nem, akkor egész nap nem fogok veled beszélni. Különben is megijesztetted anyucit.

A kislány szemhéja megrezzent, mérlegelő tekintettel végigpásztázta a dolgozószobában egybegyűlteket, és mintha csak most tért volna magához, kiugrott a fotelból, s bocsánatkérőn lehorgasztotta fejét. A kakukkolás abbamaradt és a dolgozószobára egy időre teljes csönd szállt, amelyet a kis Dása halk bocsánatért esedező hangocskája szakított meg. Felemelte fejecskéjét, könnyektől csillogó tekintettel édesanyjára és édesapjára pillantott, majd így szólt:

– Gyere ide hozzám kislányom! – mondta Ivan Nyikiforovics, igyekezvén visszafogottnak tűnni. Kislánya felé tárta karjait, hogy megölelje. Dása édesapja karjába vetette magát. Ölébe ugrott és kis karjaival átölelte nyakát, arcával arcához simult, majd lecsúszott öléből, mellé állt és fejecskéjét apja karjának támasztotta.

Ivan Nyikiforovics nagyon nehezen tudta palástolni felindultságát, amikor így szólt kislányához:

– Ne izgulj, Dásenyka, anyuci már nem fog félni, ha te a gondolataidba mélyedsz! De azért csak mondd nyugodtan el, hogy miről is szoktál gondolkodni! Mit is kell neked feltétel nélkül gondolatban befejezned, és miért rohannak az óra mutatói oly sebesen, amikor te gondolkodsz?

– Tudod, apuci, én mindent, ami jó, szeretném időben megnagyobbítani, és ami rossz, azt kicsivé és észrevehetetlenné tenni. Azt akarom megcsinálni gondolatban, hogy az óra mutatói átugorják a rosszat, a rossz eltűnjön, ne is legyen.

– De hát mindaz, ami jó, és ami rossz, nem az óra mutatóitól függ, Dásenyka.

– Igaz, nem az óra mutatóitól, apuci. Megértettem, hogy nem a mutatóktól, én a mutatókat csak úgy mellékesen mozgatom, hogy érezzem az időt. A kakukk számolja nekem a gondolataim gyorsaságát, mert nagyon fontos, hogy sikerüljön… Ezért mozgatom az óramutatókat.

– Hogy csinálod, Dásenyka?

– Egyszerűen. A gondolatom egy szegletével elképzelem az óra mutatóit, aztán arra gondolok, hogy gyorsabban kell mozogniuk s a mutatók gyorsabban haladnak, ha gyorsabban kezdek gondolkodni.

– Mit akarsz elérni kislányom azzal, hogy tolod az időt? Mi nem tetszik neked abban, ami van?

– Nekem tetszik az, ami van. Nemrég megértettem, hogy nem az idő a ludas. Az emberek maguk teszik tönkre az idejüket. Te, apuci, gyakran ülsz a számítógéped előtt, aztán pedig hosszú időre elmész. Te, apuci, tönkre teszed az időt, amikor elmész.

– Én? Tönkre teszem? Hogyan?

Dása gyorsan és zaklatottan beszélt. Majd hirtelen, mintha gombócot nyomott volna le a torkán, elhallgatott és kitört belőle:

– Nem szabad elrondítanod, amikor jó… Az idő… apuci!

– Dása… Valamiben igazad van… Természetesen… De azért nem tudsz mindent arról az időről, amelyben mi mindnyájan élünk… Mi olyan időben élünk, amikor… kezdte Ivan Nyikiforovics zavartan.

Zaklatott volt. Valahogy el kellett magyaráznia utazásainak szükségességét. Érthetően elmagyaráznia pici leánykájának. Mivel semmi jobb nem jutott az eszébe, elkezdett neki a munkájáról beszélni, s közben megmutatta neki a képernyőn a rakéták modelljeit, vázlatait.

A gyerekek mindig szót fogadtak szüleiknek. Nem azért, mert esetleg féltek volna a fenyítéstől, hiszen a szülők ezt sosem tették. Kosztya is, Dása is szerették és tisztelték szüleiket. Számukra az öröm magasabb forrását jelentette, ha valamit szüleikkel együtt végezhettek, vagy azok óhaját teljesíthették. Azon az estén, amikor Kosztya meghallotta édesapja kérését, azonnal felállt helyéről, de az édesapa és az édesanya meglepetésére mégsem ment a gyerekszobába. Csak állt és nézte a fotelban lehunyt szemmel ülő húgát. A gyerekszobából – mint korábban, – ismét behallatszott a falióra kakukkolása. Kosztya azonban csak állt és mereven nézte a húgát. Galina, az édesanya, nyugtalanul tekintett az egyhelyben mereven álló fiára. Hirtelen felállt és ijedten elkiáltotta magát: – Kosztya… Kosztya, mi bajod van? A nyolcéves fiú édesanyjához fordult s – csodálkozva annak ijedelmén – így válaszolt: – Semmi, anyuci, szeretném teljesíteni apuci kérését, de nem tudom. – Miért? Nem tudsz megmozdulni? Nem tudsz bemenni a szo-bádba? – Meg tudok mozdulni, – mondta Kosztya s bizonyításképpen kezével hadonászni kezdett, sőt még lábával is dobbantott, – de fölösleges a szobába mennem, mert ő itt van és ő az erősebb. – Ki van itt? Ki az erősebb? – kérdezte egyre jobban aggódva az édesanya. – Dása! – válaszolta Kosztya, és rámutatott a fotelban lehunyt szemmel ülő és mosolygó húgára. – Ő hajtja az óramutatókat. Megpróbáltam visszahajtani őket eredeti helyükre, de nem sikerül, ha ő…

– Ugyan már, mit beszélsz itt össze-vissza, Kosztyenka? Te is és Dásenyka is itt vagytok előttünk, látlak benneteket, ugyan már, hogy tudnátok itt lenni és ugyanakkor forgatni a másik szobában az óra mutatóit? – Igen, mi itt vagyunk, – válaszolta Kosztya, – de a gondolatunk ott, ahol az óra van. Csakhogy az ő gondolata erősebb az enyémnél. Az óra addig fog kakukkolni, amíg a gondolata az óramutatót sietteti. Az utóbbi időben nagyon gyakran szórakozik így. Mondtam már neki, hogy ne tegye. Tudtam, hogy aggódhattok miatta, de Dásának ez mindegy, amikor elgondolkodik, azonnal alkotni kezd valamit… – Miről gondolkodik Dása? – kérdezte a beszélgetésbe kapcsolódva Ivan Nyikiforovics. – Miért nem mondtál nekünk erről eddig semmit, Kosztya? – Hogy ti magatok is lássátok, hogy gondolkodik. Nem az óramutató az, ami fontos, Dása egyszerűen így szórakozik. Az óramutatókat én is tudom mozgatni, ha senki sem akadályoz. Csak nem tudok annyira elmélyülni a gondolataimban, mint Dása. Amikor Dása így elmerül gondolataiban, senki sem tud neki ellenállni. – Miről szokott Dása gondolkodni? Te tudod, Kosztya? – Nem. Kérdezzétek meg ti magatok! Most megszakítom gondolkodását, nehogy valami mást is kiötöljön. Kosztya a fotelhez ment, amelyben húga ült és egy picit erélyesebben, mint máskor így szólt: – Dása, hagyd abba! Mert ha nem, akkor egész nap nem fogok veled beszélni. Különben is megijesztetted anyucit. A kislány szemhéja megrezzent, mérlegelő tekintettel végigpásztázta a dolgozószobában egybegyűlteket, és mintha csak most tért volna magához, kiugrott a fotelból, s bocsánatkérőn lehorgasztotta fejét. A kakukkolás abbamaradt és a dolgozószobára egy időre teljes csönd szállt, amelyet a kis Dása halk bocsánatért esedező hangocskája szakított meg. Felemelte fejecskéjét, könnyektől csillogó tekintettel édesanyjára és édesapjára pillantott, majd így szólt:

– Anyuci, apuci, bocsássatok meg, ha megijesztettelek benneteket! De hát fontos, nagyon, de nagyon fontos, hogy be tudjam fejezni. Nem tehetem meg, hogy ne fejezzem be. Majd holnap, amikor kipihentem magam, ismét belefogok a gondolkodásba, hogy befejezzem. A kislány ajkai remegtek, úgy tűnt, hogy már-már elsírja magát, de tovább folytatta: – Ha te, Kosztya, nem is fogsz velem beszélni, én akkor is tovább fogok majd gondolkodni egészen addig, míg gondolatban be nem fejezem… – Gyere hozzám kislányom! – mondta Ivan Nyikiforovics, igyekezvén visszafogottnak tűnni. Kislánya felé tárta karjait, hogy megölelje. Dása édesapja karjába vetette magát. Ölébe ugrott és kis karjaival átölelte nyakát, arcával arcához simult, majd lecsúszott öléből, mellé állt és fejecskéjét apja karjának támasztotta. Ivan Nyikiforovics nagyon nehezen tudta palástolni felindultságát, amikor így szólt kislányához: – Ne izgulj, Dásenyka, anyuci már nem fog félni, ha te a gondolataidba mélyedsz! De azért csak mondd nyugodtan el, hogy miről is szoktál gondolkodni! Mit is kell neked feltétel nélkül gondolatban befejezned, és miért rohannak az óra mutatói oly sebesen, amikor te gondolkodsz? – Tudod, apuci, én mindent, ami jó, szeretném időben megnagyobbítani, és ami rossz, azt kicsivé és észrevehetetlenné tenni. Azt akarom megcsinálni gondolatban, hogy az óra mutatói átugorják a rosszat, a rossz eltűnjön, ne is legyen. – De hát mindaz, ami jó, és ami rossz, nem az óra mutatóitól függ, Dásenyka. – Igaz, nem az óra mutatóitól, apuci. Megértettem, hogy nem a mutatóktól, én a mutatókat csak úgy mellékesen mozgatom, hogy érezzem az időt. A kakukk számolja nekem a gondolataim gyorsaságát, mert nagyon fontos, hogy sikerüljön… Ezért mozgatom az óramutatókat. – Hogy csinálod, Dásenyka? – Egyszerűen. A gondolatom egy szegletével elképzelem az óra mutatóit, aztán arra gondolok, hogy gyorsabban kell mozogniuk s a mutatók gyorsabban haladnak, ha gyorsabban kezdek gondolkodni. – Mit akarsz elérni kislányom azzal, hogy tolod az időt? Mi nem tetszik neked abban, ami van? – Nekem tetszik az, ami van. Nemrég megértettem, hogy nem az idő a ludas. Az emberek maguk teszik tönkre az idejüket. Te, apuci, gyakran ülsz a számítógéped előtt, aztán pedig hosszú időre elmész. Te, apuci, tönkre teszed az időt, amikor elmész. – Én? Tönkre teszem? Hogyan?

– A jó idő az, amikor mi mind együtt vagyunk. Amikor mi együtt vagyunk, akkor a percek és az órák, de még a napok is nagyon, de nagyon jók. Akkor körülöttünk minden örvendezik. Emlékszel, apuci, amikor a kis almafa éppen virágozni kezdett… Te és anyuci megpillantottátok az első pici virágokat, te anyucit ölbe kaptad és forogtál vele. És akkor anyuci olyan csilingelően kacagott, hogy köröskörül minden, de minden örvendezett: a pici levélkék, a madárkák is örvendeztek. Én pedig egyáltalán nem sértődtem meg. Nem bántam, hogy te nem engem, hanem az én anyucimat tartottad az öledben és vele forogtál, mert én a mi anyucinkat annyira szeretem. Én az ilyen időnek mindenki mással együtt úgy örültem! Később azonban más idők jöttek. Most, apuci, már értem, hogy te változtattad meg az időt. Nagyon hosszú időre elmentél tőlünk. A kis almafán már pici almák kezdtek nőni, de csak nem jöttél vissza hozzánk. Anyuci pedig elment ehhez az almafához és ott állt mellette, egyedül. Senki sem kapta ölbe és senki sem forgott vele és anyuci nem kacagott csilingelőn és köröskörül már semmi nem tudott örvendezni. Amikor te nem vagy velünk, anyucinak egészen más a mosolya. Szomorú. Hát, látod, ez a rossz idő. Dása gyorsan és zaklatottan beszélt. Majd hirtelen, mintha gombócot nyomott volna le a torkán, elhallgatott és kitört belőle: – Nem szabad elrondítanod, amikor jó… Az idő… apuci! – Dása… Valamiben igazad van… Természetesen…De azért nem tudsz mindent arról az időről, amelyben mi mindnyájan élünk… Mi olyan időben élünk, amikor… kezdte Ivan Nyikiforovics zavartan. Zaklatott volt. Valahogy el kellett magyaráznia utazásainak szükségességét. Érthetően elmagyaráznia pici leánykájának. Mivel semmi jobb nem jutott az eszébe, elkezdett neki a munkájáról beszélni, s közben megmutatta neki a képernyőn a rakéták modelljeit, vázlatait.

– Próbáld megérteni, Dásenyka! Nekünk, természetesen, jó itt. Azoknak is, akik a szomszédban élnek, azoknak is jó. Ám a világban vannak más helyek, más országok is. Ott pedig sokféle fegyver van… Azért, hogy megvédjük a mi gyönyörű kertünket, barátnőid kertjeit és házait, az apukáknak néha el kell menniük. A mi országunknak is sok modern fegyverrel kell rendelkeznie, hogy megvédelmezze lakóit… Nemrégen pedig…, Dásenyka… érted, nemrégen egy másik országban, nem a mienkben, egy új fegyvert találtak fel… Ameddig ez erősebb, mint a miénk… Nézd, itt van, ni, a képernyőn, látod, Dásenyka? Ivan Nyikiforovics a számítógép billentyűzetére ütött és a képernyőn egy rendkívüli alakzatú rakéta ábrája jelent meg.

– Nézd csak, Dásenyka! Ez az a hatalmas rakéta… és ennek a testén ötvenhat további kis rakéta van. A nagy rakéta az ember parancsára felrepül és elindul annak a pontnak az irányába, amelyet mutattak neki, hogy ebben a pontban megsemmisítsen mindent, ami él. Ezt a rakétát bizony nagyon nehéz lelőni. Ha bármilyen tárgy megközelíti, beindul a fedélzeti számítógép, a testéről leválik a kis rakéták egyike és megsemmisíti a tárgyat.

A kis rakéta gyorsasága nagyobb, mint a nagyé, mivel ez az indítás kezdetén a nagy tehetetlenségi gyorsaságát használja föl. Ahhoz, hogy egyetlen egy ilyen szörnyet le lehessen lőni, ötvenhét: rakétát kell vele szemben indítani. Abban az országban, ahol ezt az úgynevezett kazettás rakétát előállították, máig csak három mintapéldány van. Különböző helyekre, aknákba vannak elrejtve, mélyen a föld felszíne alá, de rádióhullámon leadott parancsra fel tudnak szállni. Terroristák egy kisebb csoportja máris egy sor országot zsarol, s nagy robbantásokkal fenyegetőzik. Nekem meg kell fejtenem a kazettás rakéta fedélzeti számítógépének a programját, Dásenyka.

Ivan Nyikiforovics felállt és járkálni kezdett a szobában. Tovább beszélt, egyre jobban elmélyült gondolataiban, s szinte teljesen megfeledkezett a számítógép mellett álló kicsi lányáról. Ivan Nyikiforovics a monitorhoz ugrott, amelyen a rakéta külső képe volt látható, a billentyűkre ütött – és a képernyőn a rakétaegység üzemanyagellátó rendszere jelent meg, majd a lokátorok berendezéseinek a vázlata, ismét egy összkép. Váltogatta a képeket a képernyőn s már nem is figyelt kicsi leánykájára. Hangosan töprengett:

– A valóságban minden szegmenst lokalizáló felszereléssel látták el. Hát persze, természetesen, mindegyiket. A program viszont nem lehet eltérő. A program egy és ugyanaz…

Ekkor a szomszéd számítógép vészjelző hangon megszólalt, azonnali figyelmet követelve. Ivan Nyikiforovics a szomszéd számítógéphez fordult és szinte elakadt a lélegzete. A képernyőn az alábbi szöveg kezdett villogni: „Riadó X”, „Riadó X”. Ivan Nyikiforovics fürgén végigfutott ujjaival a billentyűzeten, ekkor a képernyőn egy katonai egyenruhába öltözött férfi képe jelent meg.

– Mi történt? – kérdezte tőle Ivan Nyikiforovics.

– Három különleges robbanást észleltünk – válaszolta a férfi. – Kiadtuk a parancsot az egész védelmi rendszer 1. fokú készültségére. A kisebb erejű robbanások folytatódnak. Afrikában földrengést észleltek. Senki sem tud magyarázattal szolgálni. A legújabb beérkezett adatok szerint a bolygó összes katonai blokkja 1. fokú készültségben van. Támadó ország nincs meghatározva. A robbanások folytatódnak. Igyekszünk rá magyarázatot találni. Részlegünk minden egyes munkatársa megkapta a parancsot a helyzet elemzésére. A képernyőn megjelent férfi gyorsan és katonásan, precízen fogalmazva beszélt, majd a végén – feszültséggel hangjában – még hozzáfűzte:

– A robbanások folytatódnak, Ivan Nyikiforovics, a robbanások folytatódnak, kikapcsolok…

A képernyőről eltűnt a katonai egyenruhába öltözött férfi képe. Ám Ivan Nyikiforovics továbbra is nézte a kihunyt képernyőt és feszülten gondolkodott. Lassan, gondolataiba mélyülve visszatért karosszékéhez, amely mellett ugyanúgy, mint korábban ott állt a kicsi Dása. Ivan Nyikiforovics megrettent a hihetetlen feltevéstől. Azt látta, hogy pici lánya, mereven, leeresztett, mozdulatlan szemhéjjal nézi a képernyőn megjelenített modern rakéta képét. Dása teste hirtelen megrezzent, majd megkönnyebbülten fellélegzett, lenyomta az „enter” gombot.

Amikor egy újabb rakéta ábrája jelent meg, a kislány leeresztette szemhéját, és mereven nézni kezdte azt. Ivan Nyikiforovics csak állt, teste mintha lebénult volna, képtelen volt elmozdulni helyéről, csak magában ismételgette lázasan a kérdést: „Csak nem Dása robbantgatja fel őket? Gondolataival robbantja fel őket, mert nem tetszenek neki? Dása robbantja fel őket? Tényleg? De hogyan?” Meg akarta állítani leánykáját, szólt is hozzá, ám nem volt ereje ahhoz, hogy hangosan ejtse ki a szavakat, csak suttogta: „Dása, Dásenyka, kislányom, hagyd abba!”. Kosztyik, aki az egész jelenetet oldalról figyelte, hirtelen felpattant, húgához ugrott, gyengéden popsijára ütött és gyorsan elhadarta:

– Na tessék, Dáska, látod, most még a papát is megijesztetted. Ezért én most már veled két napig nem fogok beszélni. Egy napot az anyuci miatt és egyet az apuci miatt. Hallod? Hallod, hogy az apucit,… mondom,… az apucit megijesztetted?

Dása – fokozatosan visszatérve összpontosított lelkiállapotából – bátyjához fordult és rimánkodva, esedezve nézett a szemébe. Kosztya látta, ahogy Dása szemei könnyel telnek meg. A kislány vállára helyezte kezét és már kevésbé szigorúan, mint korábban, így szólt: „Jól van, no, azzal, hogy nem beszélek veled egy picit túloztam, de reggelente a cipőfűződet egyedül fogod megkötni. Nem is vagy már olyan pici!” Majd e szavakkal folytatta: „Azért eszedbe ne jusson sírni!” – és szeretettel megölelte Dását. A kislány arcát Kosztya mellébe fúrta, vállai remegtek, amikor keserűen ismételgette: „Ismét megijesztettem. Lehetetlen vagyok. Azt akartam, hogy jobb legyen, de megijesztettem.” Galina a gyermekeihez lépett, leguggolt és megsimogatta Dása fejecskéjét. A kislány azonnal az anyja nyakába vetette magát és csendben sírni kezdett:

– Hogy csinálja ezt, Kosztya? Hogyan? – kérdezte fiától a már magához tért Ivan Nyikiforovics.

– Ugyanúgy, ahogy az óra mutatóival, apuci – válaszolta Kosztya.

– De hát az óra itt van mellettünk, a rakéták viszont messze vannak és elhelyezési helyüket is a legnagyobb titokban őrzik.

– Apuci, Dásának mindegy, hol vannak. Neki elég, ha látja a tárgy külső alakját.

– De hát a robbanások… Ahhoz, hogy felrobbanjanak, elkerülhetetlen összekapcsolni az érintkezéseket… ráadásul nem is egyetlen egyet. Hiszen biztosító védelem van, kódok…

– Apuci, Dása addig kapcsolgatja az összes érintkezést, amíg be nem indul. Korábban nagyon sokáig tartott neki, eltartott tizenöt percig is, de az utóbbi időben másfél perc is elég.

– Korábban?!

– Igen, apuci, ezt játszottuk. Csakhogy nem rakétákkal. Amikor elkezdte mozgatni az óra mutatóit, megmutattam neki az én régi villanyautómat, amellyel kiskoromban autókázni szoktam. Felnyitottam a motorház fedelét és megkértem Dását, hogy kapcsolja össze a lámpákhoz vezető áramkört, mert nehéz volt hozzáférnem. Össze is kapcsolta. Amikor autókázni akart, azt mondtam neki, hogy még túl kicsi hozzá és nem tudja, hogyan kell beindítani a motort és fékezni, de végül mégis beleegyeztem, mert csak nem hagyta abba a könyörgést. Elmagyaráztam neki, hogy kell a motort beindítani, de Dása ezt is a maga módján oldotta meg. Képzeld, apuci, Dása beült az autóba, fogta a kormánykereket és elindult, de semmit sem kapcsolt be. Láttam, hogy kézzel semmit sem csinált. Helyesebben mondva, bekapcsolta, de csak gondolatban. Ezen kívül, tudod, apuci, Dása a mikrobákkal is barátkozik. Azok meg hallgatnak rá.

– Mikrobákkal?! Miféle mikrobákkal?

– Azokkal, amelyekből rengeteg van, amelyek mindenhol élnek, körülöttünk és bennünk is. Nem látni őket, de azért mégis léteznek. Emlékszel, apuci, hogy a telkünk szélén, az erdőben, a földből a régi magasfeszültségű vezeték villanyoszlopainak fém támaszai álltak ki?

– Igen, kiálltak, na és, mi van velük?

– Rozsdásak voltak, beton talapzaton. Amikor Dásával gombázni mentünk arra és Dása meglátta az oszlopdarabokat, azt mondta, hogy milyen rossz az, amikor nem engedik nőni az epret és a gombákat. Aztán azt mondta: „Meg kell ennetek, szaporán, olyan gyorsan, ahogy csak tudjátok!”

– Na és? – Két nap alatt semmi sem maradt a rozsdás hulladékból és a beton talapzatból, csak a puszta föld, fű nélkül… A mikrobák megették a vasat is, a betont is.

– De hát miért, miért nem szóltál nekem, Kosztya, mindarról, ami Dásával történik?

– Féltem, apuci.

– Mitől?

– Olvastam a történelemkönyvekben, hogy még a közelmúltban is a rendkívüli képességekkel rendelkező embereket megpróbálták elkülöníteni. El akartam neked is és anyucinak is mindent mesélni, de nem tudtam, milyen szavakat használjak, hogy megértsétek és elhiggyétek…

– Kosztya, de hát mi mindig hiszünk neked…, egyébként, be is mutathattad volna az egészet… Pontosabban szólva, megkérhetted volna Dását, hogy mutassa be nekünk képességeit valami olyasvalamin, ami veszélytelen.

– Apuci, én nem ettől féltem… Dása bemutathatta volna… – Kosztya elhallgatott, de amikor ismét beszélni kezdett, hangja felindult volt.

– Apuci, én szeretlek benneteket anyucival… Dásenykához néha szigorú vagyok, de én őt is nagyon, de nagyon szeretem. Dása olyan jóságos, mindenkihez kedves. Még a legkisebb bogarat sem bántaná, de a bogarak sem őt. A múltkor is odament a méhkaptárhoz, leült egyenesen a bejáratához és úgy nézte, hogyan repülnek… a méhek… Sok-sok méh mászott a kezén, a lábán, az arcán, de egyik sem csípte meg. Dásenyka odatartotta tenyerét a kaptárba repülő méheknek, a méhek pedig a tenyerére repültek és hagytak is neki valamit rajta. Dásenyka ezután megnyalta a tenyerét és elnevette magát. Ő olyan jóságos, apuci…

– Nyugodj meg, Kosztya! Ne félj! Tudod mit, inkább mérjük fel higgadtan a helyzetet. Igen, igen fontos, hogy mindent nyugodtan átgondoljunk… Dása még gyermek. Felrobbantott néhány modern rakétaegységet. Beindulhatott volna egy világháború. Iszonyatos háború. De háború nélkül is… Ha átlapozná a képeket… nem csak az ellenfél rakétáiról, hanem a mieinkről is… Ha az összes országban a meglévő rakéták mind elkezdenének felrobbanni, a világ egy általános katasztrófa szélére sodródna. Millió és millió emberi életet olthatnának ki. Én is nagyon szeretem a mi kis Dásánkat, de hát, itt milliókról van szó… Ezt az egészet meg kell valakivel beszélni. Meg kell találni a kiutat! De most még… Nem tudom, hogyan… Dásenykát el kell valahogy szigetelni. De hogyan…? Igen, igen! Lehet, hogy egy bizonyos időre el kell altatni. Lehet… De hol ebből a kiút? Milyen másféle kiutat lehet ebből találni?

– Apuci, apuci– várj! De hát lehet, hogy csak el kell távolítani a Földről az összes öldöklő rakétát, amelyek nem tetszenek neki!

– Eltávolítani? Nos… Hát ehhez feltétlenül minden ország, minden katonai blokk beleegyezése kell. Igen, … De ezt nem lehet gyorsan elérni. Ha egyáltalán lehetséges lenne. Ám most, addig is…

Ivan Nyikiforovics gyorsan a számítógépéhez lépett, a monitoron még ott világított annak a rakétának az ábrája, amelyet Dásának már nem engedtek megsemmisíteni. Kikapcsolta a monitort a rakéta képével, átült a számítógép billentyűzetéhez és üzenetet kezdett írni:

„A törzskarnak. Ezt a jelentést késedelem nélkül el kell juttatni minden egyes katonai tömbhöz és a nemzetközi tömegtájékoztatási eszközökhöz. A rakétaegységek robbanássorozatának valódi okai a baktériumok, amelyek képesek összekapcsolni az áramköröket. A baktériumok irányíthatók. Meg kell semmisíteni azon hadászati készletek képeit, amelyek felrobbanhatnak. Mindegyiket!!! A legkisebb golyótól a legmodernebb rakétaegységig, A baktériumokat irányítani képes egyénnek nem kell ismernie a robbanásveszélyes objektum helyét, elég ha látja a képen annak alakját!”

Ivan Nyikiforovics – miután rápillantott a már ismét mosolygó Dására, aki vidáman beszélgetett édesanyjával – a sürgönyhöz még hozzáírta az alábbi szöveget: „A robbanások irányítójának tartózkodási helye ismeretlen.” Ezt követően Ivan Nyikiforovics egy kódolt jelentést küldött a törzskarnak.

Másnap reggel ülésezett Oroszország katonai tanácsának szakbizottsága. Ennek rendelkezése alapján megszervezték a védelmet a családi település köré, ahol Ivan Nyikiforovics családi birtoka volt. A védelmet biztosítók igyekeztek észrevétlenül jelen lenni, a katonákat közúti munkás egyenruhába öltöztették.

Öt kilométerre a birtoktól, a település szélén, – mintha körgyűrűt építettek volna, – állandóan, éjjel-nappal az út minden méterén dolgoztak. Ipari kamerákat szereltek fel, amelyek figyelemmel kísérték a kis Dása életének minden percét. A képet a központba közvetítették, amely az űrutazások irányítására szolgáló központhoz hasonlított. Tudósok, pszichológusok, katonai szakemberek tucatjai műszakokban váltották egymást a képernyők előtt készenlétben, hogy vészhelyzetben kiadhassák a szükséges parancsokat. A pszichológus-szakemberek különleges összeköttetés segítségével folyamatosan tanácsokkal látták el a kis Dása szüleit arról, hogyan lehet figyelmét lekötni, nehogy ismét gondolkodni kezdjen.

Az orosz kormány nemzetközi nyilatkozatot adott ki, amely sokak számára furcsának tűnt. Ebben nyilvánosságra hozta, hogy Oroszországban olyan erők léteznek, amelyek bármilyen fegyverkészletet képesek felrobbantani, bárhol legyen is az. Ezen erők nem állnak teljes mértékben Oroszország kormányának az ellenőrzése alatt, de a velük folytatott megbeszélések folyamatban vannak. A nyilat-kozat hihetetlensége bizonyítékokat igényelt. A nemzetközi tanács ülésén úgy döntöttek, hogy egy sor különleges alakú lövedéket készítenek. Négyszögű hüvelyekkel látták őket el. Minden egyes, a kísérletben részvevő ország húsz-húsz ilyen lövedéket kapott és saját területén különböző helyeken elrejtette.

– Miért négyszögű hüvellyel készítették a lövedékeket, miért nem használhattak közönségeseket? – kérdeztem Anasztáziát.

– Azért, mert attól tartottak, Vlagyimir, hogy nem csak az akkor a világon található összes lövedék robbant volna fel, hanem a rendőrség és katonaság által használt pisztolyok tárában találhatók is, mindenkié, akinél töltény volt.

– Igen, persze… Na, és hogyan végződött a kísérlet a szögletes lövedékekkel?

Ivan Nyikiforovics dolgozószobájába hívta kicsi leánykáját, Dását, megmutatta neki a négyszögű lövedék fényképét és megkérte, hogy robbantsa fel az ilyen formájú lövedékeket. Dása megnézte a fényképeket, majd így szólt:

– Nagyon szeretlek téged apuci, de nem tudom teljesíteni kérésedet.

– Miért? – ámuldozott Ivan Nyikiforovics.

– Mert nem fog sikerülni.

– Hogyhogy nem fog sikerülni, hisz korábban sikerült. Felrobbantottál egy egész sor modern rakétát, miért ne sikerülne éppen most?

– Hát azért, mert én akkor izgultam, apuci. Nem akartam, hogy elmenjél tőlünk, hogy sok-sok órán át a számítógéped előtt ülj. Amikor a számítógéped előtt ülsz, akkor senkivel sem beszélgetsz és semmi érdekeset nem csinálsz. Most pedig itt vagy mindig mellettünk. Nagyon megjavultál, apuci, ezért én már sehogy sem tudnék robbantgatni.

Ivan Nyikiforovics megértette: Dása azért nem tudja felrobbantani a négyszögű lövedékeket, mert nem világos számára a robbantás célja, annak értelme. Ivan Nyikiforovics felindultan járkált dolgozó-szobájában, s lázasan azon töprengett, hogyan találja meg a kiutat. Nagy hévvel próbálta meggyőzni Dását, de mintha önmagának beszélt volna:

– Nem sikerül… Igen… Kár. A világon már évezredek óta folynak a háborúk. Egyes országok alig fejezik be, mások máris elkezdik azt. Emberek milliói haltak meg és halnak meg továbbra is. Fegyverkezésre hatalmas összegeket pazarolnak. S lám, itt a lehetőség megállítani ezt a soha-véget-nem-érő gyilkolási folyamatot, de… – Ivan Nyikiforovics a fotelben ülő Dására pillantott.

Kislánya arca nyugodt volt. Dáska figyelte, hogyan járkál az ő apucija a dolgozószobában és beszél, de a kislányt az elhangzott szavak értelme nem izgatta. Voltaképpen nem is értette teljesen, mi az a háború, mik azok az összegek és kik, mire pazarolják azokat.

Dása a maga módján gondolkodott: „Miért járkál dolgozószobájában apuci annyit fel s le olyan izgatottan a sem szeretetet, sem semmilyen energiát nem sugárzó számítógépek között? Miért nem akar kimenni inkább a kertbe, ahol virágoznak a fák és énekelnek a madarak, ahol minden egyes fűszál és faág láthatatlanul, gyengéden cirógatja, simogatja az egész testet. Ott kint van most anyuci és Kosztya bátyó is, és ha majd meglátják őt, hogy ő is jön ki a papával, biztosan azonnal megörülnek nekik. Anyuci mosolyogni fog, Kosztya pedig még tegnap megígérte, hogy majd arról fog mesélni, hogy lehet megérinteni egy távoli pici csillagot, úgy, hogy tenyerünket csak egy pici kőre vagy virágra helyezzük. Kosztya mindig teljesíti ígéreteit…”

– Dásenyka, tudsz rám figyelni? Nem érted, amit mondok neked? – fordult leánykájához Ivan Nyikiforovics. – Mire gondolsz most?

– Apuci, én most arra gondolok, hogy miért itt vagyunk mi ketten, s nem a kertben, ahol már minden vár ránk? Ivan Nyikiforovics megértette, hogy leányával őszintén és konkrét dolgokról kell beszélnie. Ezért így szólt:

– Dásenyka, amikor úgy robbantottad fel a rakétákat, hogy azok képeit nézted, azt gondoltuk, hogy képességeidet még egyszer kipróbáljuk. Magyarán, hogy megmutassuk az egész világnak, hogy Oroszország képes megsemmisíteni a világon fellelhető összes fegyverkészletet. Így majd nem lesz értelme gyártani azokat. Értelmetlen lesz és veszélyes. Azokat pedig, amelyeket már legyártottak, az em-berek maguk fogják megsemmisíteni. Beindul az általános leszerelés. A négyszögű lövedékek kimondottan azért készítették, hogy te bemutathasd képességeidet, és hogy közben senki se haljon meg. Robbantsd őket fel Dásenyka!

– Most én ezt nem tudom megtenni, apuci.

– Miért? Korábban meg tudtad tenni, de most nem?

– Megígértem magamnak, hogy többé soha semmit sem fogok felrobbantani. S mivel én már szavamat adtam, ezért nem is vagyok képes semmit sem felrobbantani.

– Nem? De hát miért ígérted ezt meg saját magadnak?

– Kosztya bátyus egy könyvet mutatott nekem, képek voltak a könyvben arról, hogy az emberek testét darabokra szaggatja a robbantás, hogy az emberek mennyire félnek a robbanásoktól, hogy kidőlnek a fák és a robbantásoktól meghalnak – ezért szavamat adtam, hogy soha többé…

– Dásenyka, ez azt jelenti, hogy te most már soha többé nem fogsz tudni robbantani? Legalább egyetlen egyszer még… Csak egyetlen egyszer. Nézd itt ezeket a négyszögű lövedékeket.

Ivan Nyikiforovics átadott lányának egy négyszögű lövedéket ábrázoló fényképet.

– Ezeket kimondottan a kísérletre készítették és különböző országokban titkos helyeken vannak elrejtve. Mellettük, de még a közelükben sincsenek emberek. Mindenki arra vár, hogy felrobbannak-e vagy sem. Robbantsd föl kislányom, ez nem lesz az adott szavad megszegése. Senki sem fog meghalni. Éppen ellenkezőleg…

Dása még egyszer közönyösen a négyszögű lövedék fényképére nézett és nyugodtan így válaszolt:

– Ha még vissza is vonnám a saját magamnak adott szavamat, ezek a lövedékek amúgy sem robbannának fel, apuci.

– De hát miért?

– Azért, mert annyit beszélsz, apuci. Amikor ránéztem a fényképre, úgy megutáltam ezeket a négyszögű akármiket. Olyan utálatosak és most…

– Mi van most?… Dásenyka… Mi?

– Bocsáss meg, kérlek, apuci, de annyit beszéltél, miután megmutattad a képet, hogy ezalatt már majdnem meg is ették.

– Megették? Mit ettek meg?

– Hát ezeket a négyszögűeket, a lövedékeket, majdnem megették. Ahogy észrevették, mennyire nem tetszettek nekem ezek a lövedékek, máris éreztem, hogy azonnal mozgásba jöttek, és gyorsan-gyorsan enni kezdték.

– Kik azok az ők?

– Hát olyan picikék. Mindenütt vannak körülöttünk és bennünk is. Jóságosak. Kosztya azt mondja, hogy ezek baktériumok, vagy mikroorganizmusok. Én mégis inkább a magam módján hívom őket: „picinykéim, aranyoskáim”. Így jobban szeretik. Néha játszom is velük. Az emberek egyáltalán nem figyelnek rájuk, de közben ők mindig minden embernek a legjobbat igyekeznek tenni. Amikor az ember örül, akkor az örömenergiától nekik is jó, de amikor az ember haragszik, vagy valami élőt tör-zúz, akkor nagyon sokan közülük meghalnak. Hogy felváltsák a megholtakat, újak sietnek helyükbe. Néha, amikor nem tudják a holtakat helyettesíteni, az emberi test megbetegszik.

– De hát, te, Dásenyka, itt vagy. A lövedékek pedig messze, különböző országokban a föld alatt vannak elrejtve. Hogyan tudják meg ők, ezek a te „picinykéid”, más országokban olyan gyorsan, hogy mi a te kívánságod?

– Hát úgy, hogy ők a barátaiknak láncban nagyon gyorsan mindent elmondanak, sokkal gyorsabban, mint ahogy a te számítógépedben a pici elektronok futkosnak… Számítógép… Kapcsolat… Most… Én most mindent leellenőrzök, a mi területünkön, minden egyes lövedék körül kamerák vannak elhelyezve. Én most azonnal…

Ivan Nyikiforovics a számítógépes kapcsolathoz fordult. A képernyőn egy négyszögű lövedék képe világított. Vagy jobban mondva az, ami a lövedékből még megmaradt. A hüvely teste rozsdás volt, az egész tele lyukakkal, a robbanófej oldalt hevert és méreteiben is jelentősen kisebb lett. Ivan Nyikiforovics átkapcsolta a monitort, de a többi lövedékkel is ugyanaz történt. A képernyőn egy katonai egyenruhás férfi jelent meg.

– Üdvözlöm, Ivan Nyikiforovics, már Ön is látott mindent.

– Milyen következtetésre jutott a Tanács? – kérdezte Ivan Nyikiforovics.

– A tanácstagok csoportokra osztódtak és tanácskoznak. A védelem igyekszik kiegészítő intézkedéseket kidolgozni az objektum biztonságának az érdekében.

– Kérem, ne nevezze a lányomat objektumnak!

– Ne idegeskedjék, Ivan Nyikiforovics, az adott helyzetben ez megengedhetetlen! Tíz percen belül egy szakcsoport jelenik meg Önnél, amely vezető specialistákból, pszichológusokból, biológusokból, rádióelektronikai-mérnökökből áll. Már úton vannak. Biztosítsa számukra a lányával való találkozást! Készítse fel a gyermeket!

– Milyen véleményre jutott a tanácstagok többsége?

– Az Ön családjának a birtokon belüli teljes elszigetelésére. Önnek az a feladata, hogy késedelem nélkül távolítsa el az összes műszaki berendezés ábrázolását. Maradjon a lánya mellett, és állandóan figyelje, mit csinál.

A Katonai Tanács szakcsoportja megérkezett Ivan Nyikiforovics birtokára és másfél óráig beszélgetett a kis Dásával. A kislány türelmesen válaszolt a felnőttek kérdéseire, de az ezután történtek teljesen zavarba hozták mindazokat, akik a Biztonsági Tanács központjában hatalmas monitorokon kísérték figyelemmel az eseményeket. A Dásával való beszélgetés során Ivan Nyikiforovics tágas dolgozószobájának ajtaja kinyílott. A dolgozószobába Dása bátyja lépett. Egy órát tartott a kezében, amely egyfolytában kakukkolt. Kosztya az órát az asztalra helyezte. Az óra mutatója tizenegy órán állt, de amikor a kakukknak be kellett volna fejeznie a meghatározott mennyiségű kakukkolást, a nagyóramutató gyorsan egy újabb kört tett a számtáblán és a kakukk ismét elölről kezdte. A jelenlévők elképedve hol az óra furcsa viselkedését nézték, hol Dását és hallgattak.

– Ó, jaj nekem, – kiáltott fel hirtelen Dása – teljesen elfelejtettem! Most fontos dolgot kell elvégeznem. Ez Verunyka, a barátnőm, ő hajtja az óra mutatóit. Így egyeztünk meg. Ez az ő jele, ha esetleg elfelejteném. Mennem kell.

Két őr testével elállta a dolgozószoba kijáratát.

– Mit felejtettél el, Dásenyka? – kérdezte kislányát Ivan Nyikiforovics.

– Majdnem elfelejtettem elmenni a birtokra, ahol a barátnőm, Verunyka lakik, megsimogatni és megöntözni Verunyka pici virágát. A virág szeretet nélkül pedig hervadni kezd. Úgy tetszik neki, ha szeretettel néznek rá.

– De hát az a virág nem is a tiéd, – jegyezte meg Ivan Nyikiforovics, – miért nem megy a barátnőd maga megsimogatni saját virágát?

– Hát azért, apuci, mert Verunyka látogatóba ment a szüleivel.

– Hová mentek? – Valahová Szibériába.

A jelenlévők elfojtott kiáltása hallatszott mindenfelől: „Nem az egyetlen!” „Milyen képességei vannak a barátnőjének?” „Nem az egyetlen!” „Hányan vannak?” „Hogy lehet őket felismerni?” „Azonnali intézkedéseket kell hozni minden egyes hasonló képességű gyermekkel kapcsolatosan!”

Minden kiáltás elnémult, mihelyt a szélen ülő éltesebb, ősz hajú férfi felállt helyéről. Ez a férfi az Ivan Nyikiforovics dolgozószobájában jelenlévők között nemcsak pozíciójában volt rangidős. Ő volt Oroszország Biztonsági Tanácsának az elnöke. Mindenki felé fordult és elhallgatott. Az ősz hajú férfi nézte a kis faszékén ülő Dását és arcán egy könnycsepp gördült végig. Az ősz hajú férfi lassan Dásához ment, térdre ereszkedett előtte és felé nyújtotta kezét. Dása felállt, tett egy lépést, megfogta ruhácskája fodrát, pukkedlit lejtett s pici kezét a férfi tenyerébe helyezte. Az ősz férfi egy pillanatig nézte a pici kacsot, lehajtotta fejét és hangos kézcsókot lehelt rá, majd így szólt:

– Kérlek, bocsáss meg nekünk, kis istennő!

– A nevem Dása – válaszolta a kislány.

– Hát persze, Dása a neved! Mondd meg nekünk, mi legyen a mi Földünkön!

A kislány csodálkozva nézett az idős férfi arcába, hozzáhajolt, kis kezével gyengéden letörölte a férfi arcáról a könnycseppet és ujjával megérintette bajszát. Ezután bátyjához fordult és így szólt:

– Te, Kosztyenyka, megígérted, hogy segítesz nekem beszélgetni a Verunyka tavacskájában növő liliomokkal is. Emlékszel, hogy megígérted?

– Emlékszem – válaszolta Kosztya.

– Akkor hát, menjünk!

– Menjünk!

Amikor Dása elhaladt az előtte utat nyitó őrök mellett, az ajtóban még megállt, a még mindig térdeplő férfi felé fordult, elmosolyodott és meggyőzően kijelentette:

– A Földön legyen… legyen „JÓSÁG”!

Hat órával később Oroszország Biztonsági Tanácsának kibővített ülésén az ősz hajú elnök ezeket mondta:

– A világon minden viszonylagos. A mi nemzedékünkhöz viszonyítva az új nemzedék tagjai olyanok, mintha istenek volnának. E nemzedéknek nem hozzánk kell igazodnia, hanem nekünk hozzá. Bolygónk összes katonai erői egyedülálló technikai vívmányaikkal tehetetlennek bizonyultak az új nemzedék egyetlen még pici kislánya előtt. A mi feladatunk, a mi felelősségünk és kötelességünk szemetünket az új nemzedék elől eltakarítani. Latba kell vetnünk minden igyekezetünket, hogy a Földet megtisztítsuk a fegyverek minden fajtájától. A mi technikai vívmányaink és felfedezéseink, a legmodernebb, és – ahogy ez nekünk tűnt – legegyedibb katonai egységekbe tömörített harci eszközeink az új nemzedék szemében hasznavehetetlen kacatnak, szemétnek bizonyultak. Ezt a szemetet nekünk magunknak kell eltakarítanunk.”

Kapcsolódó tartalom: GYERMEKNEVELÉS FELSŐFOKON

Bejegyzés létrehozása: 2023. március 16.

Utolsó módosítás: 2023. 03. 16.