Családi Birtokok Magyarországon

Anasztázia a róla írt könyvsorozatban a Családi Birtokot a következőképp határozza meg: egy olyan kb. egyhektáros nagyságú terület, családi Szeretet Tér, amely nemcsak lakhely hanem „munkahely” is, hisz az ott élők megtermelhetik rajta saját élelmiszerüket, van terük arra, hogy megvalósíthassák saját ötleteiket, állatokat tarthatnak, s mindezeken túl a terület védelmet, biztonságot nyújt az ott élőknek és az oda érkezőknek.

A könyvsorozat nyomán mozgalom indult szerte a világban, itthon is, amelynek hatására az elmúlt 7 évben (2008-től kezdve) több mint 40 hazai Családi Birtokot látogattam meg, részben helykeresésből, részben kíváncsiságból. Mindegyik birtok szép és egyedi, utánozhatatlan a maga módján. Nehéz közülük csak egyet kiválasztani és azt bemutatni, ezért úgy döntöttem inkább összefoglalót írok a tapasztalataimról, meglátásaimról.

A Családi Birtok Anasztázia által meghatározott kritériumait egy kissé kitágítva értelmeztem. Itt minden olyan kertet vagy földterületet Családi Birtoknak nevezek, ahol a tulajdonos vagy a birtokot megművelő lelkesedéssel és tiszta szívvel áll a munkához, és azt a saját Szeretet Terének érzi. Számokban kifejezve ez a terület lehet pár négyzetmétertől a több tíz hektárig terjedő, a lényeg, hogy összhangban álljon az azt működtetővel, harmónia legyen közöttük.

Ezeknél a birtokoknál a cél elsősorban önellátásra termesztés, nem eladásra. Mivel az ott élő emberek a földet tisztelik, ezért nem használnak vegyszereket, műtrágyát, figyelembe veszik a természet ritmusát, azzal együttműködve élnek.
A kerteket a sokszínűség jellemzi, egyedi növénytársítások, ligetes, kör formájú ágyások, szabad állattartás…

 

ÉLŐFALVAK, ÖKOTELEPÜLÉSEK

Magyarországon talán a közösségek építése a legnehezebb feladat. Alekszej Baklanov barátom többször járt Kovcsegben, Oroszországban, e Moszkvától kb. 100 km-re eső Családi Birtoktelepülésen, ahol elmondása szerint a terület silány minősége miatti nehézségek, az egymásrautaltság, a szegényes orosz viszonyok kovácsolták össze az ott lakókat. Itthon, az oroszokhoz viszonyítva, erősebb a nyugati befolyás, vagyis nagyobb a „jólét”, a boltok roskadoznak az árukészlettől, a problémák rejtettebben vannak jelen, de az egyre több allergiás megbetegedés, a munkanélküliség és a gyakran silány minőségű, drága élelmiszer mind több és több embert késztet az életmódváltásra, s arra, hogy kezébe vegye a saját sorsát.

A Családi Birtokok létrehozatalában az önellátás kulcskérdés, mert csak a rendszertől függetlenül is élni képes ember tud igazán teljes, természetes életet élni. Erre, megmondom őszintén, még nem igazán láttam működő példát, inkább kisebb rendszereket láttam a nagy rendszeren belül, de
úgy gondolom, hogy valami már elindult, a cél tiszta, haladunk az úton.

Több kisebb nagyobb faluvá vagy településsé összeállt, az önellátó gazdálkodás irányába igyekvő közösségben jártam, melyek közül mindegyik kiemelhető egy-egy szempont alapján.

Az első „biofalu”, ahol jártam hét évvel ezelőtt, Máriahalom volt, Budapesttől nem messze, a Pilisben, ahol csodálatos, kézzel rakott kályhákat, gyönyörűen felújított házakat, több ezer facsemetével beültetett dombokat láttam, melyeket az alapító, Lakatos Géza valósított meg sok-sok jószándékú segítőjével együtt.

Galgahévízen inkább az üzleti szellem csillant meg számomra. A lakóterületet láthatóan közösségi megfontolásból alakították ki, több egyéni kertes házzal, területtel és egy nagyobb közösségi lakóépülettel, de akkor még viszonylag kevesen laktak ott életvitelszerűen. A település gazdasága, Galgafarm termékei viszont bio-piacokon jól ismert termékek, munkát ad a helyieknek.

Krisnavölgy Somogyvámoson talán közösségi szinten a legjobban összehangolt öko-település jelenleg, bár Magfalva és Nemessándorháza is ígéretesen alakul.
Magfalvát a magyar népi hagyományok újjáélesztése, napi szintű élése jellemzi. Géczy Gábor, az alapító támogat minden olyan törekvést, terjeszt minden információt könyvekben, tanfolyamok szervezésével, amely a népi szerves műveltséget támogatja.
Alföldi származású lévén jómagam is „gyógyultam” Magfalván, ahányszor kint jártam, mindig különlegesen otthonos érzésem volt, főleg a fából megépített hatalmas méretű magyar korona pár méteres körzetében. Gáboréknál láttam a mangalica sertés tartás legékesebb példáját. A malacok láthatóan elégedetten csámcsogtak és sárfürdőztek saját kis birodalmukban, egy egyhektárnyi sűrű fás elkerített erdőterületen.

Az ökofalvak közül legutóbb Nemessándorházán jártam, ahol a svájci alapítók általi kezdeményezésre több egyhektáros Családi Birtok kapcsolódott össze egy egész birtoktelepüléssé támogatóan együttműködve a helyi vezetéssel és lakossággal. Az ő esetük számomra kiváló példa arra, hogy megküzdve a nyelvi nehézségekkel és a külföldiek számára elérhetetlen földhöz jutással ezek az emberek gyönyörű, élhető területet működtetnek az eredeti hazájuktól távol, mégis boldogan. Azért említem az ő példájukat itt ennyire, mert ez a maroknyi kis csapat bebizonyította, hogy az ember, a nehézségek ellenére is, bárhol boldog lehet.

Agostyán vette fel a „bemutatófalu” szerepet. Az épületek múzeumszerű, informatív berendezései és az azt működtető személyzet, az ott lakó családok szívesen megmutatják és közkinccsé teszik a több évtizedes saját tapasztalataikat. A terület gyönyörű, árnyas, lombos, lankáin a „gyógyító” domb pedig őszintén meglepett a maga igen erőteljes energia-sugárzásával, mely mindegyikünkre, akik oda látogattak akkor, testileg is érezhető hatást tett és ott gyógyított, ahol épp elakadás volt a testben.

Visnyeszéplakon család látogatóban voltam főképp, a sokak által ezekben a körökben már jól ismert Tihanyi családnál, akikkel még Únyon ismerkedtem meg az ökofalus irányba fordulásom kezdetén. István és Réka, bár nem így tervezték, a vándorló magyar nagycsalád képét mutatta be nekem. Az elmúlt hét év során hat különböző helyen laktak, fokozatosan engedték el a civilizáció számukra haszontalan vívmányait, míg végül idén megtapasztalták a jurtában élés előnyeit és hátrányait. Ezekről a tapasztalatokról Réka saját blogján folyamatosan mesél a maga közvetlen, természetes írásmódján. Életvitelük sokak számára követendő példává vált, ami talán azért is alakulhatott így, mert ők továbbra is fontosnak tartották az emberekkel való kommunikációt és nem szigetelődtek el, mint azt sokan teszik, akik természetes környezetbe költöznek. Szinte menekülnek az emberek és a civilizáció elől, pedig nem ez a megoldás, hiszen társas lények vagyunk és nem tudunk elszakadni teljesen a rendszertől sem.

A visnyeszéplaki falusi élet csodálatos, szerintem Magyarország legcsendesebb (már amikor nem folyik épp fakitermelés) területe, mélyen a Zselici erdő rejtekében, bámulatosan tiszta környezetben. A szombatonkénti közös kenyérsütés, a táncos találkozók, a faluház és környékén igazi, jóérzésű közösségi hangulatot keltettek bennem ott jártamkor. Itt láttam először gyakorlati példát a számomra legszabadabb oktatási formából, az Életiskolából. A Tihanyi család gyermekei mind ilyen iskolába jártak és járnak ma is, ezekről a nevelési tapasztalatokról Réka férjével együtt könyvet írt „Életiskola” címmel, melyet jó szívvel ajánlok bárkinek, akit ez a téma részletesebben is érdekel.
Az Életiskola tananyagát a közvetlen családi és közösségi környezet is alakítja, a gyermekek jórészt magántanulói státuszban, közösségi szinten tanulnak és hétköznapi feladataik fontos része a háztartásban elvégzendő teendők is, mint fa gyűjtése a fűtéshez, a kert csinosítása vagy vízhordás a kútról, ha az épp nincs bevezetve a házba, vagy a házon belül vagy kívül végzett javítási, díszítési munkák. Megérzik felelősségét annak, hogy az életben tenni kell a dolgokért, egész konkrétan a hideg szobában megfagyhatnak, ha nem raknak tüzet, ha nem gyűjtenek fát.

Panyolát, de említhetném testvértelepülését, Rozsályt is, azért említem itt egy pár mondat erejéig, mert ugyan ezek a települések nem kifejezetten Családi Birtoktelepülések az Anasztázia által felvázolt szellemiség értelmében, de a polgármesterek gondolkodásmódja, a falu lakosainak összefogása az önellátásra törekvésben tiszta jó érzéseket keltettek bennem, amelyet mindenki érez, aki e faluba belép. A Tisza felső vidékén, a Szamos és Túr folyók ölelésében elterülő igazgyöngy tisztaságú kis falu rengeteg betelepülőt vonz ezzel az emberközeli szemlélettel. A faluban majdnem minden porta, de még az árterületek is megművelt kertek, ahol a helyi Szövetkezet felvásárolja és a lakosokkal összefogva feldolgozza az ott termő gyümölcsöket, elsősorban almát és szilvát, ezzel is öregbítve a falu hírnevét. Én még soha nem ettem a Panyolai szilvalekvárnál és aszalt szilvánál finomabbat, az elmúlt télen gyakorlatilag jórészt ezeken éltem. A faluban évről évre megtartott határ menti falvakat összehozó zenei fesztivál, a Panyolafeszt, pedig egy szívet-lelket melengető rendezvény, amelyet még nem tudott az üzleti haszonszerzés sötét fellege áthatni.

Kicsit más szempontból, de ugyanolyan lelkesen említem Abát felsorolásomban, ahol többször is megfordultam az elmúlt időszakban. Először az Abai Gimnázium megalakulása keltette fel a figyelmem 2008-ban, ami azóta is nagy sikerrel működik, mai nevén: Atilla Király Gimnázium (a név nem elírás, egy ’t’ két ’l’). Kicsit később nagyon inspiráló beszélgetésbe kerültem Kossa Lajossal, a gimnáziumot teljes mellszélességgel támogató abai polgármesterrel a „Kék Óceán Stratégia” és a „részvételi demokrácia” kapcsán. Majd 2012 januárjában Szilasy Györggyel, a Gimnázium igazgatójával közösen megszerveztünk egy Földház konferenciát Schneider László sziromfalas földház terveinek a nyilvánosságra hozatala céljából, amely tíz nap alatt több mint 80 embert mozgatott Abára, a gyönyörű Makovecz által tervezett közösségi házba.

 

CSALÁDOK

Egyéni szinten a Családi Birtokok létrehozatalában nagyon gyakori, hogy a család egyik tagja, vagy a férfi vagy a nő, elkezd egy ilyen kis birtokocskáról álmodni, majd nekilát azt kialakítani, megépíteni a valóságban is, amihez aztán a párja később csatlakozhat és csatlakozik is. Szerencsére egyre több olyan frissen összekerült párral találkozom a barangolásaim során, ahol már a kapcsolat indulásakor együtt kezdik el a terület beültetését, elrendezését, ahol élni szeretnének, elképzelik, lerajzolják, részleteiben megjelenítik azt a birtokot, ahol élni, dolgozni és gyermeket nevelni szeretnének, pont úgy, mintha az első gyermekük teremtése vágyában élnének. Ekkor még nem tudják, nem érzik, hogy milyen és mennyi kihívással találhatják magukat szembe, de elhatározásuk olyan erős, hogy ez vezeti őket át a nehézségeken megerősítve egymás iránt érzett szeretetüket is.

A legszebb, egyenesen meseszép Családi Birtokokat az ilyen legutóbb említett, teljes családok által működtetett területeken láthattam, érezhettem, melyek teljesen elvarázsoltak. Főleg azok, amelyeket a gyermekeik kezecskéi által létrehozott saját kis kertek is tarkítottak. Észak Magyarország hegyvidékein, a Cserhát, Bükk és Mátra térségében több olyan Családi Birtokon jártam, ahol az ott lakó emberek szinte beleolvadtak a környezetükbe, Czumpf Attila (Agostyán alapítója) szavaival élve, megismerhettem a „tájban élő embert”. Kifejezetten egy konkrét családra gondolok itt, akiknél többször is jártam, de biztosan vannak még hasonlók más tájakon is… Ez a család, akiket fentebb említettem, az ismeretlenség homályában szeretne maradni, annyit azonban mindenképp írhatok róluk, hogy a természettel való együttműködésben messze ők közelítik meg azt a képet, amelyet Anasztázia fest le nekünk, s amelyet mi szinte elképzelhetetlennek látunk megvalósítani itt és most… Örömmel mondhatom, hogy nem az!!! Megvalósítható. Létrehozható a földi Paradicsom a mai körülmények közt is!!

Jelen családom egész évben folyamatosan kint alszik a kertben, az erdő szélén, sátorban. A gyermekek számára van egy biztonságosabb, kuckósabb galéria kialakítva a háziállatok számára fából készült akol tetőterében, amely cseréppel fedett, de falak nélküli, jól szellőző, nyitott légterű. Ennek a családnak éjjel és nappal is folyamatos kapcsolatuk van az erdőből kitévedő vagy kíváncsiskodó vadállatokkal, amelyek ma már segítik őket. Szinte beszélnek az állatok és növények nyelvén, melyek ezáltal együttműködnek velük, és harmadik, negyedik generációs fajokként nemesednek, fokozatosan tisztulnak, erősödnek, veszítik el a civilizáció káros hatásait. Ezzel kapcsolatban a család olyan információkat osztott meg velem, amelyeket nem olvashatunk könyvekben, tanulmányokban, talán kutatólaboratóriumokban figyelhetnek meg tudósok ilyeneket, de megkockáztatom még azok sem, mert itt nem „kísérletezés” folyik, hanem maga a szereteten alapuló kölcsönös együttélés. A kapott információk valódiságáról egy pillanatig sem voltak kétségeim.

Még egy csoda dolgot láttam ebben a családi kertbirodalomban, amely megosztásra érdemes. Az erdőben járva a család tagjai a turisták vagy a szél által letört ágakat hazaviszik és érzés szerinti helyen leszúrják a kertben, amelyek ma már komplett faiskolát alkotnak. Ezeket a kis fácskákat aztán tovább gondozzák szeretetükkel vagy elajándékozzák ha úgy hozza a sors.

Volt szerencsém Baji Béla, a permakultúra hazai atyjának tápiószelei erdőkertjében és Agócs József ma már nyugalmazott, de sokak által nagyra becsült egyetemi tanár úr Sopron környéki, magról vetett természetes erdejének kisugárzását megérezni. Mindkét terület kiérdemelné a „Természetvédelmi Terület” besorolást.
Baji Béla, kísérletező kedvű agrármérnök lévén bebizonyította, hogy az Alföldön is lehet dombos tájat kialakítani, melyet elsősorban a fagyveszély, másodsorban az illetéktelen látogatók „elriasztása” miatt alakított ki permakultúrás területén a gyakorlatlan szemnek teljességgel átláthatatlan erdei dzsumbuj érzetét kelti a terület, melyben a kultúrnövények mintha álcázva lennének, pedig nem ez a helyzet, csak szokatlan a társítás. Itt láttam először uborkát karó helyett más élő növényekre futtatva növekedni, amit majd félóráig néztem, mire észrevettem rajta az uborkát és Béla megmutatta a kötöző-yukkát, amely feldolgozást vagy bolti forgalmazást nem igénylő, olcsó és kényelmes kötözési lehetőséget nyújt. Lustábbak figyeljenek arra, hogy a yukka-ültetvény ne legyen túl messze a kötözendő paradicsomföldtől és akkor még sétálni sem kell vele. 
Rafináltnak tűnt először a birtokon lévő tavak elhelyezkedése, de ha Béla nem hívja fel figyelmünket arra, hogy tóparton járunk, vagy hogy egyáltalán víz van a területen, észre sem vettük volna a sok élettől duzzadó növény között.

Sopronban és környékén, az egyik természetet védő erdész barátom, aki a tavaszi rügysétáiról is sokak által ismert Castanea Egyesület alapítója, szintén csodaszép, fenyvesekkel, hársakkal, számtalan bokorral és fás szárú növénnyel tarkított birtokára időről időre visszatérek, ha időm engedi, mert ott a szerető emberi kezek gondoskodó jelenléte kézzelfogható a szomszédos területek vetületében. Ha erdőben járnánk, nem vennénk észre, hogy emberi behatás is volt ott, de a domboldalban, a szomszédos területek vetületében igen. Az időjárás az ország ezen táján igen csapadékos és hűvösebb klímájú az Alpok közelsége miatt, nem ugyanazok a gyümölcsfák teremnek mint az alföldön, itt a szelídgesztenye finom nagyon. A táj szépsége és a levegő tisztasága itt volt a leglenyűgözőbb számomra.

Vannak olyan családok, akik a szellemi munka terheiből vagy megélhetést nyújtani már nem tudó szakmákból fordulnak kifelé egy erős váltással, mert érdeklődésük a természet iránt mindig is ott volt, s adódott a lehetőség. Számukra a fokozatosság elve a járható út, a harmonikus átmenet. Az átgondolatlan, hirtelen váltás sokkolóan hathat, a hozzá nem értés elbátortalaníthat, a meleg, tömbházbeli szoba kényelme után a tanyasi jellegű körülmények zordak tudnak lenni, emiatt vannak olyanok, akik pár év elteltével mégis visszariadnak. Minden tapasztalat megmarad, a földdel való kapcsolat mind fizikailag, mind hitben és bizalomban megerősíti a tájban élő embert.

Nagyon inspiráló volt számomra egy Székesfehérvár környékén élő család otthonának meglátogatása, ahol a rendszer nyújtotta világi kényelmet a saját tanyán lótartással egyensúlyozták a házigazdáék. Az asszonyka színben és illatfelhőben gazdagon tápláló virágoskertje teljesen lenyűgözött. Amikor sorolta mennyi mindennel foglalkozik egy nap, és láttam a varró és nemezelő műhelyét, az a bőség, ami ott fogadott… Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy valakinek, aki dolgozik, 3 gyermeket nevel, napi szinten főz, a házhoz tartozó kert és a tanya kertje gondozásán túl hogyan fér bele a napi 24 órájába ennyi minden. Nem látszott kialvatlannak, lassúnak vagy életuntnak. 40 évesen is gyermeki huncut mosollyal az arcán, óriási lendülettel és frissességgel szedte a gyomot miközben beszélgettünk, és mutatta be kertjét, mert az élet nem állhat meg attól, hogy az ember vendéget fogad.

Ami általánosságban a legtöbb Családi Birtokon jellemző az a szó jó értelmében vett lelassult életvitel, az alternatív energia és építkezési szokások, a szabadon szaladgáló állatok, metszés és különösebb terelés nélküli növénytermesztés, vegetáriánus vagy vegán táplálkozás, szelíd, nyugodt beszélgetés a családtagok között…

Folytathatnám még a felsorolást, mert sok minden van, amit nem említettem, de mivel ez a cikk már így is elég hosszú, írásom inkább népmesei fordulattal zárom: Aki nem hiszi, járjon utána. :-)

2014. október 9.