Madár a lélek tanulásához

“A sas lassan, hatalmas karmain lépkedve, egészen a gyermek közelébe ment. Nagy, horogszerű csőre a gyermek feje fölé hajlott.

Ő pedig, a pici, félelmet, veszélyt egyáltalán nem érezve, megérintette a hatalmas madarat, és kis kezével a sas tollát, nagy karmait simogatta, tenyerével a sas mellét paskolta és közben mosolygott, nevetett.

A roppant csőr egyszerre csak megérintette a pici fejet, majd még egyszer, mintha valamit keresne benne. Ezután a sas oldalra lépett a gyermektől, meglengette szárnyait, egy kissé a fű fölé, a levegőbe emelkedett, majd ismét visszaszállt a földre. A gyermek apró kezeit a hatalmas, iszonyatos madár felé tárta és hívni kezdte: “e”, “eee”.

És ekkor a sas… A sas a gyermek háta mögé lépett, egyszerre nekilendült és fölröppent! Egy kört írt le alacsonyan a tisztás fölött, alávetette magát, majd röptében karmaiban magával ragadta a gyermeket, de karmai nem mélyedtek a testbe.

A sas karmai végét a gyermek hóna alá helyezte, és szárnyait csapkodva alacsonyan a tisztás fölött kezdett körözni, igyekezvén a gyermekkel együtt a magasba emelkedni.

A gyermek a fűben húzott lábacskáival rugdalódzott, amelyek csak néhol, imitt-amott emelkedtek a föld fölé, de szemecskéi ragyogtak az izgalom hirtelen gyújtotta tüzétől. És egyszer csak – fölemelkedtek! A fű fölött egy méterre röpültek, amikor a sas és a gyermek összehangolódtak, és amikor a gyermek lábainak elrugaszkodása, dobbantása egybeesett a sas szárnycsapásával.

A sas körözve emelkedett a magasba, s vitte magával a gyermeket, de a gyermek nem kiáltozott, hanem röpültek, együtt emelkedtek az ég kékjébe.

A sas fölvitte a gyermeket a magas cédrusok csúcsáig, és tovább folytatta fölfelé ívelő szárnyalását.

A meglepetéstől szinte megnémultam, egy szót sem tudtam volna akkor kiejteni, és felindultságomban megragadtam Anasztázia kezét. De ő továbbra is nézett, nézett a magasba és csendesen, mintha saját magának mondta volna, suttogta:

– Erős vagy még mindig! Kemény legény! Légy is, bár öreg, de még erős! Hatalmas szárnyaid erőtől duzzadnak! Röpülj, röpülj föl, föl, egyre följebb, röpülj a magasba!

A sas pedig, a pici gyermeki testtel a karmai között, egyre rótta a köröket, egyre magasabbra röpült föl az ég kékjébe.

– Mire jó ez a “gyermekrablás”? Miért kell a gyermeket ilyen veszélynek kitenni? – kiáltottam Anasztáziára, amikor a dermedtségből felocsúdtam.

– Kérlek, Vlagyimir, ne aggódj! A sas szárnyalása távolról sem olyan veszélyes, mint a repülőgép repülése, amelyen te repültél.

– És ha elengedi a gyermeket a magasban?

– Ilyesmire a sas még gondolni sem gondolna soha. Te inkább engedd el magad, lazíts, ne hozz gondolatban létre sem félelmet, sem kételyeket. A sas röpülésének nagy jelentősége van fiunk eszmélésében. A sas röpülésének, amely a Földünk fölé emelte gyermekünket.

– Ugyan, miféle jelentősége? A babonán túl milyen? Ez az, pontosan, az embernek nem szabad beleavatkoznia Isten nagy alkotásába. Ezzel egyetértek. Ilyen repülés nem volt betervezve. Ti magatok találtátok ki az egészet! Hisz’ a nagyapád idomította be a madarat, ő tanította erre be. Biztosan valami babonás rögeszme miatt. Ugyan mi egyébre jó ez az egész, mi? Értelmetlen ez a kockázat!

– Amikor én pici gyermek voltam, én is a magasba emelkedtem ugyanezzel a sassal. Nem tudtam én még akkor sok mindent felfogni, de nagyon, nagyon érdekes volt, különlegesen rendkívüli. A tisztás a magasból picinek tűnt. A Föld pedig átfoghatatlannak, hatalmasnak mutatkozott. Minden olyan tiszta és világos volt, és ez a különös élmény hosszú időre, mindörökre belém vésődött. Amikor egy picit tovább nőttem, hároméveske lehettem, a dédpapa egy kérdést tett fel nekem:

– Mondd csak, válaszolj Anasztázia, minden állatnak tetszik, ha kezed szeretgeti, simogatja őket?

– Igen, mindegyiknek. Még farkukat is csóválják, annyira tetszik nekik a szeretet. A fűnek is, a virágoknak is, még a fáknak is, mindennek tetszik, de nem mindennek van farka, hogy csóválni tudja és megmutassa, mennyire tetszik neki, mennyire jólesik neki, ha kezek szeretgetik őket.

– Ez azt jelenti, hogy mindegyik szeretné megismerni karod ölelését?

– Igen, minden, ami él, nő, ami pici és ami nagy.

– És a hatalmas nagy Föld, az is akar tőled szeretetet kapni? Láttad a Földet? Hogy milyen hatalmas?

A világos és tiszta kép a sassal még pici gyermekkoromból rögződött belém. A Föld nagyságáról nem csak hallomásból tudtam. Ezért határozottan és kertelés nélkül válaszoltam dédpapának:

– A Föld nagy. Széleit nem látni. De ha szeretetet minden akar kapni, akkor ez azt jelenti, hogy a Föld is óhajtja a szeretetet. De ki tudja megölelni a Földet? A Föld olyan nagy, hogy nagypapa, még a te karod sem elég ahhoz, hogy a Földet át lehessen karolni…

Dédpapa széttárta karjait, megnézte őket, és velem egyetértve jóváhagyta:

-Igen, igaz, még az én karom sem elég ahhoz, hogy az egész Földet átkarolja. De te azt mondtad, ugye, hogy a Föld úgy, mint a többi, óhajtja a szeretetet?

– Igen, óhajtja. Az embertől minden szeretetet akar kapni.

-Akkor, bizony, Anasztázia, az egész Földet át kell ölelned. Gondolkozz el rajta, hogyan kell átölelned.

Dédpapa elment. Ezután gyakran gondoltam arra, hogyan lehetne az egész Földet átölelni. Nem tudtam semmit sem kigondolni. Tudtam, hogy dédpapa addig nem fog velem beszélni, új kérdést addig nem tesz fel nekem, amíg a feladatot meg nem tudom oldani, és igyekeztem megoldani azt.

Márt több is eltelt, mint egy hónap, de a feladatot csak nem sikerült megoldanom. Egyszer azonban a farkasra néztem, szeretettel, a távolból. A farkas a tisztás túlsó végén állt.

A farkas pillantásomtól hirtelen meglengette farkát. Figyelni kezdtem és rájöttem, hogy minden állatka örül, ha örömmel és szeretettel néz rájuk az ember. Függetlenül a tőlük való távolságtól és nagyságuktól. Az öröm akkor is meglátogatja őket, amikor az ember csak rájuk pillant, vagy amikor szeretettel gondol rájuk. Megértettem, hogy olyan jóérzés tölti el őket, mint korábban a kezemtől, amikor kézzel szeretgettem őket. Ekkor megértettem… “Én” az vagyok, aki kezével, lábával tudja megmutatni, hogy szeret, de van még egy “Én”, amely nagyobb, mint az, amelyik ezt kézzel tudja. És ez a nagy, láthatatlan, ez is én vagyok. Ez akkor azt jelenti, hogy minden ember úgy van megalkotva, mint én. És ez a nagyobb énem képes az egész Földet átölelni.

Amikor dédpapa megérkezett, egész mivoltomban sugározva az örömtől, elmondtam neki nagy felfedezésemet:

– Nézd, dédpapuska, nézd, az állatok nem csak akkor örvendeznek, amikor kézzel megölelem őket, hanem akkor is, amikor messziről nézek rájuk. Ha ez a láthatatlan valami, ami az enyém, átöleli őket, akkor ez a valami az egész Földet is átölelheti.

Én a Földet az én láthatatlan énemmel ölelem át! Én, Anasztázia. Van egy pici énem és egy nagy is. Azt, hogy azt a másikat, azt a nagyot hogyan kell nevezzem, még nem tudom. De majd gondolkodom, hogyan kell ezt helyesen megnevezni, és majd mindent elmondok neked, dédpapuska. Akkor majd fogsz velem újra beszélni?

Dédpapa akkor azonnal beszélni kezdett:

– Azt a másik “Énedet”, kis unokám, nevezd – léleknek! Nevezd azt a lelkednek. És védelmezd a te lelkedet, cselekedj vele, a te határtalan lelkeddel.

– Mondd, Vlagyimir, hány éves voltál, amikor ráeszméltél lelkedre, amikor meg tudtad érezni lelkedet?

– Nem emlékszem pontosan – válaszoltam Anasztáziának, és arra gondoltam, hogy egyáltalán tudtam-e, hogy van lelkem, és vajon mások tudják-e, hány évesen ismerik meg? És milyen mértékben? Lehet, hogy egyszerűen csak beszélünk a lélekről, s közben nem azonosítjuk magunkat vele, nem gondolunk a másik, láthatatlan “Énünkre”. Igen, és vajon mennyire fontos mindezt érezni, minek?

A magasan fölöttünk mozgó pont gyorsan növekedett. A sas a tisztás fölött körözve egyre lejjebb szállt. Amikor már alacsonyabban körözött, mint a fák koronái voltak, megláttam a gyermek kipirult arcát, az izgalomtól szikrázó szemecskéit. Széttárt kezecskéinek az ujjai a különös madár szárnycsapásainak az ütemére mozogtak. Amikor a pici lábak földet értek és a fűben rugdalóztak, a sas széttárta karmait. A gyermek leesett, átfordult és gyorsan négykézlábra állt, majd leült, fejecskéjét ide-oda kezdte forgatni, hogy megtalálja újdonsült barátját.”

Részlet Vlagyimir Megre “A Szeretet Tere” című könyvének 139-144 oldalairól.