In memoriam Szombathelyi Tibor

HABLEGÉNY

Szombathelyi Tibort személyesen is volt szerencsém ismerni, ezért döntöttem úgy, hogy írok pár gondolatot, melyek Tibor szerencsétlen, tragikus halálával kapcsolatban felmerültek bennem.

Az első videót, melyet a Somogy TV készített róla 2015. augusztusában láttam (lásd lenti kapcsolódó linkek között), az internetre feltöltést követő napon, azonnal késztetést éreztem arra, hogy kiderítsem a telefonszámát, és beszéljek vele. Egy nappal később már hívtam is lelkes hangon, örömmel érdeklődve, hogy tudja-e milyen életformát testesít meg az, amiről beszél? Nem tudta mire gondolok… Anasztázia álmát valósította meg, bár a szibériai remetenőtől függetlenül, saját és felesége érzései által diktált módon. Anasztázia egy mozgalom ikonja, aki egyre több embert vonz kifelé a bezárt falak közül a természetben élésre, a természettel való újbóli kapcsolódásra. Tibor tőlem hallott erről a könyvsorozatról először, viszont később, mikor már sokadjára beszéltünk telefonon az Életiskola kapcsán, elmondta, hogy másoktól is hasonló visszajelzéseket kapott.

2016 nyarán Fonyódról visszafelé jövet Budapestre meglátogattuk őt a párommal gyönyörű bárdudvarnoki háromhektáros birtokán, ahol körbemutatott mindent, megvendégelt bennünket a saját termesztésű ételeivel, melyet a lányai körében fogyasztottunk el, és egy éjszakára szállóvendégként is ott lehettünk. Lefekvés előtt megkért bennünket, hogy minden fontos dolgot vegyünk ki az autónkból, mert éjszakára szabadon engedi „vérszomjas” kutyáit, és nem vállalt felelősséget egy sötétben való találkozásért velük. Nekem ez egy kicsit félelmetesen hangzott, de nyilván meg volt az oka rá.

Vacsora közben beszélgettünk az önellátás sajátosan Tibor által működtetett formájáról, azokról a tényezőkről, amelyek az embereket megakadályozzák manapság, hogy „normális” életet éljenek, hogy hová lett a tisztelet és a becsület. Sokat beszélt, mintha felhúzták volna, csak mondta, mondta… sok volt a mondanivalója. Mi meg kérdeztünk, tanácsot kértünk, bólogattunk, elgondolkodtunk. Kicsit jólesett volna, ha ő is visszakérdez, érdeklődik afelől kik vagyunk, mik vagyunk, miért érdekel bennünket az ő élete… de ő csak mondta, mondta.

A nagy ház lenyűgöző volt. Hatalmas terek, minden fából. Azt mondta, hogy ma már mást építene. Kisebbet, praktikusabbat, a lassan mediterránivá melegedő éghajlatnak megfelelőt. Erről nem beszéltünk bővebben, sajnos, de megmaradt bennem a gondolat. Az, hogy a ház jellege követi az időjárás alakulását. Erre azelőtt sosem gondoltam. És arra sem, hogy az ember mennyi időt tölt el házon, épületen belül… A régi parasztházak csak alvásra szolgáltak, az emberek mindig kint voltak, télen, nyáron. Ma már ez másképp van.

Saját kertje rendezett, különös figyelemről és gondolkodásról tanúskodott. A víz, mint mindenhol, itt is kulcskérdés. Tibor Toldi Miklós módjára bravúroskodott egy hatalmas, talán 60 literes vízzel teli edénnyel, amit fél kézzel kiürített egy hordóba. Odaadta a páromnak, hogy ő is megpróbálhatja… Mindenféle edzés és előzetes bemelegítés nélkül azért egy olyan ember, aki nem csinálja ezt minden nap, igen kockázatos próba lett volna, finoman elutasítottuk, de értettük a célzást.

Itt a kertben minden megvolt, ami egy háztartásban szükséges élelmiszer alapanyag lehet. A saláta, amit vacsorára ettünk, minden összetevője onnan, az evés előtt egy órával került be a házba, majd a tányérunkra. Isteni volt az ízek kombinációja, a fűszerek, az illat, a növények élő éterteste. Nem kellett belőle sok, már a kinézete is laktató volt. Tojásos, kolbászos egytálétel volt még, saját üdítő ital kíséretében. Kint vacsoráztunk a tornácon, a lemenő nap fényében, kellemes meleg szellő fuvallatában, néhány szúnyog döngicsélésével kísérten.

„Nem könnyű élet ez minden nap, de én semmiért el nem cserélném”, mondta Tibor, és elégedetten nézett körül a birtokán, amelynek minden egyes tárgya és élőlénye az ő energiájához csatlakozott. Hihetetlen erő volt benne, pedig vékony alkatú, nem magas ember volt.

Mezítláb járt egész nap.

Aztán összetalálkoztam vele itt is, ott is. Volt, hogy videókban, volt, hogy fesztiválokon, ahová előadónak hívták, volt, hogy beszélgetésekben merült fel a neve olyanok által, akik szintén jártak nála. Életmódja és életszemlélete sokaknak szimpatikus, és követendő példa, de mint az általában lenni szokott, volt olyan is, aki másként vélekedett. Ezek a vélemények is eljutottak hozzám, de természetesen csak a saját viszonyulásomban szerzett tapasztalatokra építettem és építek ma is.

Tagadhatatlan érdeme a törekvése, hogy minél előbb közösségi összefogás szülessen az oktatás megváltoztatására, hogy újból termékeny családi birtokokon folyjon a gyermekek nevelése, akik elsősorban a szüleiktől, családban kapják meg az élethez, a túléléshez szükséges eszközkészletet. Ilyen szempontból az ő példája, az, hogy egyedül tartotta fent a birtokot, egyszerre vállalta a női és férfi szerepeket, nem illett az Anasztázia modellbe, mégis kíváncsiak voltunk a tapasztalataira és az Anasztázia „mozgalom” képviseletében megkerestem őt december közepén, hogy előadóként részt venne-e egy következő találkozónkon tavasszal. Nem ígért semmit, mert, mint mondta, „több projekt fut”, és nem látja még tisztán melyikkel fog majd előre lépni… Abban maradtunk, hogy erről egyeztetünk még később, így elnapoltuk a kérdést egy későbbi időpontra.

Nos, attól tartok erre a beszélgetésre már sosem fog sor kerülni, amit végtelenül sajnálok.

Megmondom őszintén, hogy amikor először értesültem halálának a híréről, hirtelen dühöt, haragot éreztem miatta. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Belemenni a jeges vízbe? Az emberi test nem erre van kitalálva, vagy legalábbis mi nem vagyunk eszkimók, akik ebben a közegben élnek. Az emberi test nagyon is sérülékeny, vigyázni kell rá… De ő nem így gondolkodott. Ő edzette a testét, a lelkét. S őt is edzette az élet… Öntörvényű volt, lázadó alkat.

Sosem tudjuk meg mi zajlott le pontosan 2019. január 13-án, vasárnap délelőtt, miután Tibor alámerült a jeges vízben, találgatásokba pedig nem szeretnék bonyolódni. Nem is érdemes. Mégis, talán ide is kapcsolódva, befejezésül elmesélnék még egy esetet, ami velem történt.

Évekkel ezelőtt nyaralni voltam Görögországban egy lánycsapattal. Béreltünk egy hajót kapitánnyal, kihajóztunk a nyílt vízre, és a hajó tatjáról ugráltunk bele a gyönyörű türkizkék tengerbe. Én is ugrottam, büszkén, hogy már tudok ilyet is, mivel viszonylag későn, csak felnőttkoromban tanultam meg úszni. Aztán érdekes dolog történt. Különös fényeket, villanásokat láttam a vízben. Olyan volt, mintha valami csillogó dolog lett volna a mélyben, ami visszatükröződött a vízben… Kíváncsi lettem mi lehet az. Le-lemerültem, s ameddig csak bírtam lélegzettel, lent maradtam a vízfelszín alatt. Nem találtam meg a csillogó tárgyat, a fény viszont vezetett erre-arra, s egyre mélyebbre. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy eltávolodtam a többi fürdőzőtől. És egyre csak merültem, kerestem a fény forrását. Aztán egy idő múlva az egyik merülésemkor azt éreztem nagyon erőteljesen, hogy nem akarok a felszínre visszamenni. Lent olyan békés, olyan nyugalmas, olyan „otthonszerű” érzésem támadt, hogy ott akartam maradni… Hirtelen végig zongoráztam magamban azt az esetet, ha ott maradok. Mi lesz a lányokkal, akikkel oda érkeztem, a családommal, a barátaimmal, a szeretteimmel, mi lesz velem… Mi lesz, ha én már nem leszek. Mi lesz, ha úgy döntök, itt maradok… Kis idő múlva azonban, amikor már az oxigénkészletem végén jártam, meghoztam a döntést: visszafordulok! Elindultam fölfelé. Elindultam a nagyobb, az általam már ismert fény felé. Bár húzott a mély, a tüdőm élni akart.

Úgy érzem jól döntöttem. Talán azért, mert dönthettem. Volt választásom. Van választásom. S amíg ezt megtehetem, addig az Életet választom.

Kátai Piroska, 2019. január 15.

Kapcsolódó linkek:
Tibor a Gyüttment Fesztiválon (saját felvétel), Az első videó, amit én láttam róla: Természettel együttélés, Anasztáziáról bővebben: Anasztázia könyvsorozat