Amiről most írni fogok, az egytől egyig minden embert érint, aki valaha is úgy gondolta, hogy csak a munka vagy a munkával szerzett PÉNZ = BOLDOGULÁS. Nem kétséges, hogy most ez nagyjából így is van, de eredetileg nem innen indultunk, hogy mást ne mondjak: genetikailag nem erre vagyunk kódolva… ezért van az, hogy néhányunknak erős hiányérzete van, és keressük a megoldást.

Nos, elmesélem röviden nekem milyen érzetem van a munkával kapcsolatban.

Bizonyosan tudom, hogy nekünk, embereknek, három részünk van. Egy rész látható, két rész emberi szemnek láthatatlan. A látható részünk a testünk, ez az anyagi rész. A láthatatlan részeink közül az egyik a lelki rész – érzelmek, gondolatok, a másik pedig a szellemi rész – ez a legkevésbé megfogható, az időn túl található, az őseinkkel és más szellemekkel való kapcsolat, az isteni szikra, mely belső sugallat segítségével átsegít a nehéz helyzeteken, találmányok formájában kipattan bizonyos fejekből, a csodálatos gyógyulásokat hoz egy pillanat alatt, szóval minden, amit anyagi szinten nem tudunk megmagyarázni.

Rájöttem, hogy nekem mi volt mindig is, minden eddigi munkahelyemen a legnagyobb problémám amellett, hogy anyagilag ellátták az igényeimet… Az, hogy csak az anyagi igényeimet látták el. Az, hogy amikor bementem egy munkahelyre, akkor csak az anyagi, a látható részemmé kellett zsugorítanom magam, és otthon kellett hagynom a lelki, érzelmi, szellemi részeimet, melyek nélkül egy idő után mindig nagyon egyedül kezdtem el érezni magam. Nem voltak kíváncsiak a gondolataimra, nem voltak kíváncsiak az érzelmeimre, nem voltak kíváncsiak arra, én ki vagyok, csak a munka el legyen végezve, mert pénzt kapok érte, ami egyenlő azzal, hogy silányulj le egy bizonyos szintre. Veszítsd el a többi nagyon értékes részeid is, ahonnan a biztonság érzeted is jön… A pénzzel próbálják a másik két részből jövő magabiztosságot és biztonságérzetet pótolni. Természetesen ezt csak ideig-óráig lehet, mert ha az ember egy kicsit is elkezd gondolkodni azon, hogy mi a fenét is csinál tulajdonképpen, akkor rögtön meg is ijedhet, hogy úristen, itt a sok pénz, és mégis hiányzik valami. Akik meg arra döbbennek rá, hogy nincs itt a sok pénz, és most aztán nagyon hiányzik valami, folyamatosan „fáj” nekik az élet, ugyanazt hiányolják, mint az, aki a pénz miatt üresedett ki.

Sokan mondják nekem, hogy Piroska, barátkozz már meg azzal, hogy ez egy anyagi világ, itt a pénz mindennek a fokmérője, az nyavalyog ezen, akinek nincs, a gazdagok nem panaszkodnak. Pedig jajjj, dehogynem! Ők panaszkodnak csak igazán!! Nem azt akarom itt mondani, hogy a pénz rossz, én sem hiszem, inkább csak azt, hogy látnunk kellene a hiányzó részeinket is, amelyek megléte biztonságot és főképp elégedettséget adhatnak. Elégedettséget, ami Magyarországon a legnagyobb hiánycikk…

Magyarországon élek, magyar vagyok, ismerem a magyar mentalitást magamon keresztül. Nyilván nem lehet általánosítani, de mégis csak van egy karaktere minden népnek. Annak idején elutaztam Észak-Amerikába azért, hogy meglássam máshol hogy élnek az emberek… főképp nyugaton, amit mi is nagy erőkkel majmolni akarunk, mert ez nem más, mint utánzás. A magyar nép fojtogató légkörét magam mögött hagyva beléptem egy teljesen másfajta milliőbe, ami a lehetőségek kánaánjának tűnik egy magamfajta számára. Minden jött ott, amit itthon hiányoltam. Aztán szembesülnöm kellett a saját magyar karakteremmel, a neveltetésem korlátaival, a saját félelmeimmel és kisebbségi érzésemmel. Sokat küzdöttem velük kint, és mikor visszajöttem, azóta is sokszor, pedig „tiszta” pillanataimban tudom jól, mert rájöttem, hogy a magabiztosság és biztonság érzet nem az általam megteremtett vagyonból jön, hanem saját magamból. Ha bízom magamban, az nem lehet, hogy valami rosszul sikerüljön, az nem lehet, hogy sikertelen legyek.

Sajnos a munkahelyek tekintetében kevés jó tapasztalatom volt eddig. Dolgoztam vagy húsz különböző felállásban, cégeknél, non-profit szervezeteknél, iskolában, nyelviskolában, trénerképző cégnél, bioboltban. Csak ott tudtam megmaradni hosszú távon, ahol egy kicsit önmagamból is hozzátehettem a munkámhoz. Ott, ahol csak néma, gépiesen dolgozó kezeket vártak, ott a hiányérzet miatt kellett előbb-utóbb felállnom. A legrövidebb ideig (1-3 nap) ott dolgoztam, ahol a munka mellett még meg is szégyenítettek vagy büntettek olyan dologért, amiért nem is én voltam a felelős. Volt idő, amikor munkanélküli voltam, és nagyon jól jött a segély. Volt idő, hogy azért nem dolgoztam, mert annyira dühös voltam az államra az adók miatt, hogy úgy gondoltam, az én munkámmal azt nem akarom gazdagítani, ami Magyarországon megy.

Annak ellenére, hogy jártam és éltem külföldön, mégis a boldogulást Magyarországon (is) látom. Mert hiszek benne, hogy bárhová születünk, oda nem véletlen születünk. Nem csak a feladat miatt, nem csak a tanulás miatt. Bárhová születnénk, és bármikor születünk is meg, ott mindenhol van olyan feladat, ami által fel kell építenünk önmagunkat. Be kell bizonyítanunk önmagunknak, hogy mi is hozzáteszünk valamit ehhez a világhoz, mégpedig úgy, hogy közben jól érezzük magunkat a saját életünkben…

Visszatérve a munkára most ott tartok, hogy egyéni vállalkozó lettem (a legkisebb jövedelmű vállalkozási forma), mert így munkahelytől és időtől függetlenül dolgozhatok, bedolgozhatok bárhová a tevékenységi körömnek megfelelően. Az adómat letudom a legegyszerűbben, egyben, hogy az állam is békén hagyjon. Mivel van egy jó, talán magyar, mondás, mely szerint „A remény hal meg utoljára”, továbbra is keresem azt a munkahelyet, ahol nem csak az anyagi részemre kíváncsiak, hanem a másik kettő, láthatatlan részre is, mert másképp hogyan várhatnák, hogy elkötelezzem magam egy hely mellett?

Kátai Piroska, 2018. december 30.