A természet hív.
Mindenkit.
Mindegy, hogy városban él vagy vidéken, hiszen nem olyan éles már a határ a kettő közt.

Pár évvel ezelőtt történt egy különös eset velem egy Balaton-felvidéki kis faluban, ahová Molnár V. Jóska bácsi előadására érkeztem. Miközben a szendvicsemet majszoltam az egyik épület előtti ösvényen, magától sétára indult a lábam. Egyszer csak a templom mögötti téren találtam magam, magas fák által körbezárt területen, amely szólított, hogy lépjek be középre. Ahogy ott álldogáltam, fura érzésem támadt, és a következő gondolat jelent meg bennem : „A hely szelleme köszönteni kíván téged.”. Körbenéztem. A fák barátságosan álldogáltak, semmi moccanás, egy árva lélek sem járt arra. Nem tudtam mit tegyek. Így hát gondolatban válaszoltam: „Rendben, köszönöm. Én is köszöntöm a hely szellemét.”  Közben persze felvetődött bennem, hogy normális vagyok-e és hogy kihez beszélek, fogalmam sem volt ki az a „hely szelleme”. Egy darabig még vártam, de mivel semmi egyéb gondolat nem jött, lassan kisétáltam a területről, vissza az épülethez. Vendéglátóm nem csodálkozott. A helyi hit szerint van ott egy „dobogó” kő. Lehet, hogy a kő nem dobog, hanem beszél?

Ha földet, kertet szeretnénk magunknak vagy családunknak, a fő szempont az legyen, hogy érezzük a terület hívását a szívünkben – mondja egy biológus barátom, akit Bakos Ferinek hívnak. Ferivel – vagy inkább Andreával, mert táplálóbbnak érzi, ha így szólítják – a Sas-hegyen sétálva beszélgettem a növényekkel való kommunikációról. Andrea szerint a mostani helyzetben, amikor az emberek diszharmonikus kapcsolatban vannak egymással, elengedhetetlen, hogy kapcsolódjunk a természethez. A természet, ha elvárás nélküli szeretettel is közelítünk hozzá, örömmel segítségünkre siet, hogy – gyakran mélyen megbúvó – szándékainkat tisztán láthassuk és így kapcsolatainkat harmonikussá tudjuk tenni. Amennyiben sikerül kapcsolatainkat szeretetteljessé varázsolnunk, könnyebb önvalónk szerint élni, és ezáltal nemcsak, hogy felébred bennünk egy tiszta szándék, hogy ne ártsunk többé a természeti környezetünknek sem, de belső sugallatainkon keresztül érezni fogjuk, hogy hogyan alakítsuk életünket társainkkal összhangban úgy, hogy a súlyosan környezetszennyező tevékenységekkel lépésről lépésre felhagyhassunk. Válaszként erre reagál a környezetünk is. A növényvilág felélénkül, ártalmatlanabbakká válhatnak a kártevők, szükségtelenné válik a védekezés.

Aki érzi a hívást mindenképp ajánlott elkezdenie megművelni egy kis területet. A városi ember akár elkezdheti a balkonon is. Nem baj, ha eleinte kevés időt tölt vele, csak kezdje el…  A növények folyamatosan kommunikálnak velünk, csak mi nem mindig vesszük ezt észre. Fontos önmagunkat jól ismerni és meghatározni érzéseink eredetét. Egy fa vagy más növény kapcsolódása mindig mély békeérzéssel járja át az azt befogadni tudót.

Miközben Andrea mesélt egy nyírfacsoporttal történt korábbi kapcsolatfelvételéről sétánk közben ránk esteledett. A fák sötét árnyai számomra felismerhetetlenné tették fajtájukat. Egyszer csak Andrea megfordult és egy tőlünk kb. húsz méterre lévő egyik fára mutatott: „Nem látom innen jól, de azt hiszem, az ott egy mandulafa.” Majd odasietett a fához és kisvártatva pár szem mandulával tért vissza. Jóízűen elfogyasztottuk a magokat. De ilyet február derekán!? Maradt ott még sokkal több. Ez a fácska türelmesen várta a megfelelő embert, akinek odaadhatja a termését, s nagyon megörült figyelmünknek. A város ezen részén, a villanegyedben, ahol szinte mindenki autóval jár, senki sem vette őt észre, ahogy fáradhatatlanul nyújtja a termését…  Csak Andrea érezte meg a hívást. Érezte. Hiszen este lévén már nem igazán láthatta…

Beszélgettünk még a damilos fűnyíró okozta egyen-gyepesítés hátrányairól, az invazív fajok visszaszorításáról, valamint a valós szükséglet szerinti élet fontosságáról… Mind, mind lényeges, figyelmem mégis ott maradt azon a kis mandulafán…

A természet hív.
Mindenkit.
Szerencsére egyre többen halljuk a hangját.
S cselekszünk.

2015. február 27.