Életem története

Igyekeztem röviden…

Sokan látnak valahogy, kívülről látnak, de nem ismerik a gondolataim, motivációim, mert  mindig csak egy kis szeletkét lehet látni az egészből… Arra gondoltam, hogy megosztom az életem első 47 évének történéseit a lehető legrövidebb formában (3 oldalasra sikerült) azokkal, akikkel szorosabb kapcsolatba kerültem életem során… csak hogy teljesebb legyen a kép…

Íme:

Kunszentmártonban születtem 1971 áprilisában, a szülész szerint igazi túlhordott gyerek voltam, nem akaródzott nagyon megszületni… majd öt nap elteltével nagyrévi otthonunkba költöztem 19 évre.

Az iskolákat nehezen bírtam. No, nem azért, mert rossz tanuló lettem volna… épp ellenkezőleg! Untatott a vontatottság, a tanári visszásságok, zavart az alá-fölérendeltség, a kiszolgáltatottság és az igazságtalanság. Láttam kívülről a helyzeteket, éreztem a hamisságot, de persze szólni nem lehetett, hiszen akkoriban a gyereknek szava még semmit sem ért. Az általános iskolát helyben, betegségek és hiányzások nélkül, kevés tanulással könnyen elvégeztem. Gimnáziumba szülőhelyemen, Kunszentmártonban, jártam, azt már egy kicsit nagyobb kedvvel, de szintén kínkeservesen, nehezen illeszkedve a követelményekhez. Ettől függetlenül mindig jótanuló és szorgalmas voltam.

Nem tanultam tovább azonnal, előtte világot látni indultam. Kíváncsi voltam hogy élnek máshol az emberek: mit csinálnak, mik a szokások, milyenek a házak, a kertek, milyen épületek, helyek vannak, mennyire boldogok máshol az emberek… Voltak dolgok, amiket nem szerettem itthon, kerestem a megoldást… Sok országba eljutottam, sokféle életmódot megtapasztalhattam, számos gondolkodással, szemléletmóddal találkoztam, melyek csak abban erősítettek meg, hogy nem létezik egyetlen bevált út, amit követni kell.

Utazásaimat követően Budapesten telepedtem le 24 évesen. Fizikailag első körben megterhelt a városi élet. Mandulagyulladásom lett, ami ráhúzódott az ízületeimre olyannyira, hogy járni is alig tudtam. Egy hónap gyógyszereken élés után sem változott a helyzet, ezért 25 évesen kivették a mandulámat, miután minden panaszom egycsapásra eltűnt. Amire emlékszem még az első évből, hogy kb. fele hajam kihullott, beletelt pár évbe, mire újból be tudott sűrűsödni (a haj az életerőt jelzi) és gyakran lettem rosszul, elsötétedett előttem a világ, el is ájultam a tömegben, a metróban, sok ember közt, akik túl közel álltak meg mellettem. Feltűnt még az is, hogy a városban sokkal fonnyadtabb a zöldségáru, nem friss a hús, ezért szinte alig vásároltam onnan, mindent otthonról vittem az első években. Kicsit sajnáltam is a budapesti embereket, hogy ők azt sem tudják milyen az igazán roppanós uborka vagy dinnye… Tetszett viszont a nyüzsgés, a végtelen sok lehetőség, melyet a főváros kínál, és meg akartam ismerni mindent, ami érdekelt. Közben elvégeztem főiskolát, egyetemet, tanár lettem, majd bölcsész és évekig dolgoztam a szakmában. Gondoltam én jobb tanár leszek, mint amit korábban gyerekként megtapasztalhattam… Nem tudom az lettem-e, de egy biztos, a másik oldalon azzal szembesültem, hogy kevés gyerek olyan szorgalmas és alázatos mint én voltam. Ezzel bajlódtam kicsit, az együttműködő tanítványok persze kárpótoltak valamelyest.

Munkahelyeim időnként változtak attól függően, hogy milyen téma érdekelt. A tanítást inkább munka mellett privátban vagy hétvégenként folytattam, titkárnőként, asszisztensként dolgoztam főleg a non-profit szektorban, ahol elsősorban a segítés volt a cél. Dolgoztam még rendezvényszervezőként, marketing cégnél, fordítóirodánál, személyiségfejlesztő cégnél, nagykövetségen, pénzügyi, igazgatási osztályokon, bio-boltban és ajándékboltban is. Ami egy kicsit is érdekelt, azt elvállaltam. Sokszor kellett új feladatokat megoldanom, amire még nem volt bevált rutin, ezeket kedveltem a legjobban. Egy valami viszont végig kísért minden munkahelyemen, a derekam állandóan fájt, jelezte, hogy nem jó az egy helyben való sok ülés. Jártam gerinctornára, az valamennyire segített, stabilizált, később jógáztam is sokat, de a derekam folyton feladta nekem a leckét: vajon mitől fáj annyira, amikor azelőtt azt gondoltam, hogy a kapálástól fáj az ember dereka?

Sosem volt cél, hogy sokat keressek, inkább annyit, amennyi elég a hétköznapi életvitelemhez. Gyűjtögető sem vagyok, amennyi bejött, annyit költöttem. Egyszer belementem egy lakásvételbe Újpesten, svájci frankos hitelt vettem fel, minimális önerővel, aztán amikor kiderült, hogy a házon komoly felújítási munkák lennének én meg még a hitelemet is alig tudom törleszteni, akkor gyorsan túl is adtam rajta. Utólag az élet engem igazolt, mert bedőltek a svájci frankos hitelek, én még időben kiszálltam belőle.

A magánéletem igen változatosan alakul bár nem így terveztem. Kerestem azt, akivel le lehet élni egy egész életet szeretetben, szerelemben… Néhányszor azt éreztem, hogy egy álomképet kergetek. Voltak hosszú távú, rendkívül értékes párkapcsolataim, de nem mentem férjhez egyszer sem. Persze én is elképzeltem, hogy milyen fehér ruhában a házasságkötő teremben igent mondani, majd kicsit később gyermekeket szülni, de talán annyira nem vágytam rá, hogy el is köteleződjek egyvalaki mellett végleg. Úgy éreztem az élet azért ennél sokkal színesebb, minthogy én egy személyt kiválasszak belőle és hozzá kössem magam életem végéig… Igazából, ami jobban érdekelt a házasságnál, az az élet változatossága, kiszámíthatatlansága, a misztikus dolgok, a váratlan fordulatok. Mindig mindenhol figyeltem az embereket, a körülményeiket, amit maguk körül teremtettek, és érdekelt, hogy mi miért van… hogy ha valaki jót vagy rosszat tesz másnak vagy magának, akkor azt miért teszi… vagy például mi alapján hoz döntéseket, az érzelmek mennyire játszanak szerepet… hogy bánik magával és másokkal… hogy azért hízik el mert szereti magát vagy azért mert nem…  hogy bánik a párjával, miért vállal gyereket, mennyire engedi, hogy visszaéljenek vele, kihasználják a munkahelyen vagy máshol, stb.

A sok-sok emberrel való találkozásaim során kialakult egy kép bennem arról, hogy mi vesz körül bennünket. A társadalmi rendszer úgy működik, amilyenek mi vagyunk benne. Sok a hiba, a téves tudás, ami nagyon zavaró, ha az ember előre akar haladni… De rengeteg izgalmas lehetőség is adott, amellyel ha élni tudunk, sok örömöt adhat. A pénz, hatalom, érdek, kicsinyes önzőség mindenhol ott van. A gazdagokat és szegényeket egy valami különbözteti meg: a gazdagok a lehetőségeket látják meg, a szegények pedig a korlátjaikat.

Úgy 10 évvel ezelőtt, 37 évesen, erőteljesen a természet felé fordultam. Úgy éreztem hívást kapok a „zöldből”. Arra lettem figyelmes, hogy benn ülök az irodában és egyfolytában kifelé bámulok az ablakon, alig tudom elvégezni a munkám, nem érdekel az, ami bent van, egyre csak ki akarok menni, csak ki az irodából a jó levegőre. Minden szünetben, míg mások cigizni mentek, én leültem egy padra egy terebélyes fa alá, a Szabadság téren szerencsére van jó pár ilyen, és hirtelen megmagyarázni sem tudtam magamnak hogyan tölthettem el ennyi évet (közel húsz) konzervlevegőjű szobákban, betondzsungelben. Mintha hirtelen megvilágosodott volna minden, nem láttam tovább a helyem ott ahol voltam, elkezdett valami kifelé húzni abból, amiben benne voltam. Ekkor jött egy könyvsorozat, az Anasztázia, aminek elolvasása után megfordult velem a világ és mindent megváltoztattam egy csapásra: kiugrottam az akkori munkámból, párkapcsolatomból és lakásomból is. Szó szerint ugrás volt ez, mert volt egy kis megtakarított pénzem, amiből új életet kezdtem. Zöld mozgalmak aktív tagja lettem, kirándulásokat szerveztem, tisztító böjtöket tartottam. Úgy éreztem a városi élet sok szennyet rakott rám, valójában azonban nem csak attól akartam megszabadulni, hanem minden bennem lévő felesleges „hordaléktól”. Elkezdtem drasztikusan lecsökkenteni a tárgyaim számát, ruhákat, könyveket, felesleges kozmetikai szereimet adtam oda barátaimnak, családtagjaimnak. Sokat költöztem, kerestem a legjobb helyet és jelentősen megreformáltam az étkezésem. Kivettem a gyárilag előállított termékeket az étrendemből és egyre több piacit ettem. Elkezdtem kertet művelni, saját magam megtermelni, amit megeszek, egyelőre a városban, ahol éltem. Az étkezéssel, az egészségemmel kapcsolatban rájöttem, hogy nem csak egy, hanem több napot is kibírunk evés nélkül, sőt, bizonyos betegségek esetén ez sokkal nagyobb javulást hoz, mint bármi más, hisz a szervezetünk önmagát gyógyítani tudja. Megtapasztaltam, hogy nem csak az ételből táplálkozhatunk hanem az éterből, a légkörből, a virágok illatából is ugyanúgy kapunk energiát, nekünk is jut mindenből bőven… Határtalan lehetőségeink vannak, mellyel félünk élni és ebből a félelemből táplálkozik minden bajunk…

A testem állapotát mindig is kivételesen nagy becsben tartottam és tartom most is, ahogy a mondás is szól: “Ép testben ép lélek”. A szenvedés nem kívül van, hanem belül, bennünk, és csak mi szabhatunk neki határt. A jól tápláltság alapja viszont nem a mennyiség, a sok „kaja”, hanem a minőség, ami lehet a saját magunk által termesztett növények, saját nevelésű, természetük szerint gondozott állatok fogyasztása.  Ehhez pedig megfelelő nagyságú saját kert szükségeltetik… Egy hely, ahol minden megterem(thető).

Nagyjából egy éve kezdtünk el a párommal aktívan telket keresni. Cél volt, hogy nagyvárostól távol, egyszerű, olcsón megvehető, kis lélekszámú település legyen, ahol szabadon kiélhetem kertészkedési szenvedélyem, és ahol inkább a kis ház nagy kert, mint a nagy ház kis kert az elterjedt. Budapesten ez épp fordítva van mostanság, ami eléggé zavar, mert én úgy érzékelem, hogy nagyon kell az élettér mindenkinek, a szó szoros –négyzetméterekben is mérhető – értelmében véve.

Először csak telkeket néztünk, de mivel kertészkedni távolból igencsak körülményes, építkezni meg egyelőre nem akarunk, így házakat kezdtünk el nézni.

S mit ad isten, hol sikerült házat vennünk? Épp Nagyréven. Ott, ahonnan elindult a történetem az anyukám pocakjában a fogantatás pillanatától… 28 év távollét és világjárás után ez a kör ITT MOST bezárult.

S talán most… kezdődik egy új… 🙂

 

Nagyrév, 2018. július 11.