KEVESET VAGYOK A TESTEMBEN… Egyre nehezebb a tanítás…

Pontosabban az a nehéz, hogy a testemen belül tartsam a lelkem… A legváratlanabb pillanatokban azon veszem észre magam, hogy hopp, máris valahol máshol vagyok, mást érzek, vagy érzékelek, a tudatom pedig meg akarja határozni önmagát, értelmét keresi annak, ami van, és sokszor nem találja… Amikor átkerülök arra a másik helyre (ez lehet akár egy másik bolygó is, ahová csak álmunkban jutunk el), átveszem annak a környezetnek a lüktetését, hangulatát, nem tudom magam elhatárolni tőle, hat rám, és csak remélni tudom, hogy én is hatok rá… Majd visszazuhanok oda, ahonnan indultam… a testembe… ami épp a tábla előtt áll, és épp valamit magyaráz, de meg kellett állnia a mondat közepén, mert közben megtörtént vele ez a „kiugrás”. Hát mit mondjak, nem könnyű a „normális” látszatát megtartanom.

Óráról órára…

Belül millió dolog történik, aminek folyamatosan tudatában vagyok. Egyébként mindenkivel történik hasonló, de mivel a legtöbben nem tudatosak rá, mert vannak bizonyos „gátak”, melyek védik az elméjüket, ezért nem jelentkezik náluk olyan tolakodóan… Nálam eltűntek ezek a gátak már egy jó ideje. Lehet, hogy sosem voltak…

Minden tanítványom, csoportok esetén az összes a teremben jelen lévők érzéseit és elvárásait érzékelem. Ezek hatnak rám. Van mikor azért nem tudok egy órát a normál ritmusban megtartani, le kell lassítanom vagy fel kell gyorsítanom, mert olyan erővel zúdul rám az emberek gondolati és lelki tartalma, hogy szinte fojtogató… Először azokkal birkózom, teszem magamban a helyükre őket, hogy aztán tudjam zavartalanul tenni azt, amit nekem kell csinálnom. Azt, amit elkezdtem.

Ezek a belső folyamatok olyan sok energiát emésztenek fel, hogy az óráim után gyakran teljes kimerültség vesz erőt rajtam… érthetetlen, mert egy kívülről szemlélődő csak annyit lát ebből, hogy tanított pár órát, nem nagy cucc… mitől fáradt el annyira?