Egy meg egy az három

Részlet Vlagyimir Megre: A Család Könyve című könyvéből (56-58 old.)

“Elővettem egy napenergiával működő japán kis zsebszámológépet, bekapcsoltam és megmutattam a fiamnak.

– Nézd csak, Vologya! Ez a pici szerkezet nagyon sok mindent tud. Te, például, tudod, mit kapunk, ha kettőt kettővel beszorzunk?

– Azt akarod, édesapám, hogy azt mondjam, négy?

– Helyes, négy. De nem az a fontos, hogy én mit akarok. Ez így van. Kétszer kettő mindig négy lesz. És ez a pici szerkezet összeadni is tud… Ez a szerkezet olyanokat tud kiszámolni, amire az ember nem képes. Hát, például, százharminchat beszorozva egyezerszázharminchattal. Most megnyomom a megfelelő gombot, és megtudjuk az eredménykijelzőn, mennyi az eredmény.

– Százötvennégyezer-négyszázkilencvenhat – jelentette be Vologya, megelőzve a számológépet.

Ezután négy-, öt-, hatjegyű számokat kezdtem szorozni és osztani, de a fiam minden egyes alkalommal megelőzte a számológépet. Azonnal, minden feszültség nélkül mondta be az eredményt. A számológéppel való versengés játékra hasonlított, de a fiamat egyáltalán nem lelkesítette. Egyszerűen számokat mondott, de közben másra, számára fontosra gondolt.

– Hogy csinálod, Vologya? – kérdeztem csodálkozva. – Ki tanított téged ily gyorsan fejben számolni?

– Én nem számolok, édesapám.

– Hogyhogy nem számolsz? Hiszen számokat mondasz, kérdésekre válaszolsz.

– Egyszerűen számokat nevezek meg, mert ezek a holt dimenzióban mindig változatlanok.

– Nem azt akartad mondani, hogy pontos dimenzióban?

– Lehet pontos dimenziónak is nevezni, de az ugyanaz. A számok mindig változatlanok maradnak, ha a teret és az időt merevnek képzeljük el. De mindkettő mindig mozgásban van. Mozgásuk pedig változtatja a számokat és akkor a számolás érdekesebb… Egy meg egy az élő dimenzióban három. Vologya így mutatta ezt meg nekem az ujjain számolva…

Előbb felemelte egyik ujját és így szólt: “Édesanyám”. Felemelte a másik ujját: “Plusz – te, édesapám, egyenlő én – és felemelte harmadik ujját. – Ez három! Hogy kettő maradjon, egyet el kell venni. De én nem akarom egyik ujjamat sem elvenni. Azt szeretném, hogy még több legyen és az élő dimenzióban ez lehetséges.”

Én sem akartam, hogy a három közül egy ujjat elvegyen. Akkor létezzen inkább ez a másik, élő dimenzió, ahogyan a fiam nevezi. És csak tovább növekedjen az eredmény. Hát, még ilyet! Egy megy egy az három…”