Tegnap nagyon mély benyomást tett rám egy Ember, akivel találkoztam. Tette a dolgát a saját szakmájában, amely egyáltalán nem népszerű ebben a mai világban, de az Emberségessége és a semleges hozzá állása egyszerűen lenyűgöző volt. Egy olyan Ember ő, aki teljesen a „középpontjában” állva észrevétlenül segít, az idő szorító erejét és a többi ember ítélkezését teljesen figyelmen kívül hagyva dolgozik… Egyetlen felesleges szó nem hagyta el a száját, nem akart befolyásolni, megijeszteni vagy valamit kicsikarni tőlem azzal, ahogy működött. Éreztem a szándék nélküliséget… amit szinte sosem érzek senkin sem. Mindenki akar valamit…

Nem volt túlbuzgóan segítőkész de nem is volt elutasító. Nem éreztem azt, hogy csak a munkáját végzi, s azt sem, hogy él-hal a munkájáért. Tiszta kíváncsiságot éreztem rajta aziránt, amit csinál. Nem irántam, nem a szakmában való kiválóság miatt, hanem azért, hogy jobban megismerje azt, ami még ennyi idő után is érdekli… Szakmáján belül magas rangra jutott, de az elbizakodottságnak egyetlen apró jelét sem lehetett látni rajta… és mímelt alázatot sem. Nem mosolygott és nem is volt mogorva, s még azt sem éreztem rajta, hogy a saját érzéseit palástolni akarja… Nem mozgatták felesleges érzelmek abban, amit csinált, de mégis lehetett érezni, hogy ő nem az a hétköznapi ember, aki csak titkolja azt, ami valójában meg ott van. Egyszerűen nem tudom őt semmilyen jelzővel leírni… Nem tetszelgett a gyógyító szerepében, pedig kérdéseimmel könnyen a „tanító” szerepébe helyezkedhetett volna, én pedig az oktalan diákéba. Úgy válaszolt, hogy közben egyenrangúság maradt közöttünk… Talán sosem éreztem ezt még ilyen erősen senkinél… Ritkán lehet egyenrangúságot érezni egy másik ember mellett… és persze nem azt akarom mondani, hogy erről a másik tehet.

Találkozásunkkor a szemembe nézett, teljes figyelemmel volt irántam, búcsúzáskor szintén ugyanígy, olyan érzésem volt, mintha ő nem is ember lenne, hanem valami „felsőbbrendű” lény (angyal), pedig ennek épphogy tanújelét sem adta, talán pont ezért. Az érzés volt erős. Mintha maga Anasztázia lépett volna elő a Szibériai erdőből…

Általa megerősítést nyert az a részem, ami még nem adta fel a reményt, hogy érdemes belső meggyőződésünk szerint működnünk, mert ha az teljesen abból a „tiszta forrásból” ered, ami tudjuk jól mindenkiben létezik, akkor az mindenkinek csak jó lehet, és nyugodtan fittyet hányhatunk a külvilág elvárásaira…

2016. október 25.