Ez a történet egészen friss, a legutóbbi születésnapom előtti pár naphoz kötődik. Elgondolkodtam azon, hogy vajon miért nem születtem meg a kiírt időre, miért voltam „túlhordott gyerek”. Persze a racionális magyarázatok ott voltak, hogy lehet, hogy rosszul számoltak az orvosok, anyukám nem emlékezett pontosan a fogantatásomra, stb., stb. De mivel születésemkor hófehér voltam mint egy pár napos igazi vízihulla 🙂 ezért a kérdés számomra további magyarázatra szorult.

Nagyon alapos tisztítókúrát végeztem az idén a szülinapom előtti pár hétben és eszembe jutott egy olyan szellemi gyakorlat, amelyben az eredetileg kiírt és a tényleges születési időpontom közti 11 napot az életem átkódolásával töltöm reggelente. Minden nap, egy pár perces reggeli meditáció közben, gondolatban kiveszek valamit azokból a dolgokból, amik nem tetszenek az életemben és beteszek a helyükre olyanokat, amiket szeretnék. Más szóval, „átkódolom” saját magam, a saját nem jól működő programjaim. Pozitív előjelűvé teszem a negatívakat. Gondoltam ez majd segít rájönni a misztériumra.

Az egész abból eredt egyébként, hogy azt hallottam, a születésünk módozata és milyensége hosszútávon kihathat a személyiségünkre és a felnőtt életünkre, ezért az is célom volt, hogy azt a „programot” is „felülírjam”.

Nos, ahogy az egyik reggel felébredtem, azt éreztem, hogy olyan, mintha anyukám hasában lennék még mindig és érezném azokat a sok-sok évvel ezelőtt történt helyzeteket… Rögtön ki is használtam ezt és belehelyezkedtem az akkori érzetekbe, s felnőtt, mostani fejemmel igyekeztem ráérezni, mi is volt akkor és ott a befolyásoló tényező… És beugrott valami.

Beugrott, hogy anyukám mindig mesélte, milyen nehéz volt az élete, milyen sokat dolgozott, mennyi minden összejött, soha egy percre nem ült le, tevékeny, aktív volt terhesség alatt is. Fiatal házasként nem nagyon lehetett lustálkodni, minden bevételi forrást igyekeztek megfogni édesapámmal együtt. Viszont, amikor jött a szülés ideje, a kiírt időpont, szépen bevonult a szülőszobára, jókat aludt, beszélgetett, gondoskodtak róla és a kórház biztonságot adó, figyelmes környezetében el tudott lazulni, le tudott egy picit engedni.

Én, az első gyermek, volt az, aki elhozta neki azt a fajta megnyugvást, amit talán azelőtt sosem kapott meg. S mivel én az ő szerető magzata voltam, s éreztem az ő megnyugvását, nem igazából siettem kifelé… Nyújtottam, halasztottam a születés időpontját, mert kímélni szerettem volna ŐT, a számomra legfontosabb és legjobban szeretett személyt… Persze ezt csak egy adott időintervallumig tehetjük, de én azt bőven kihasználtam.

Akkoriban nem voltak programozott császármetszések, kivárták, amíg a szülés magától beindult. Ez volt a szerencsénk. Aztán az egyik este beindultam, szép lassan, komótosan, majd az éjszakát még kellemesen együtt töltöttünk, anyukám elaludt, de másnap délután már kívülről pillanthattam meg azt a világot és őt, akit és amit addig csak belülről érzékelhettem.

Ez a születésnapom, a 45-ik, ezáltal nem csak egy újabb év, amitől még öregebbnek érzem magam, hanem egy szellemi újjászületés is abban a tekintetben, hogy rájöttem, a dolgok mennyire sok síkon hatnak egyszerre. Hogy akkor is befolyásolhatok dolgokat, amikor úgy tűnik, hogy semmi hatalmam felettük. Mert mindig kettőn áll a vásár. Van mikor két emberen, van mikor két ellentétes megnyilvánuláson, van mikor két párhuzamosan futó cselekvésen… Mindig kettő. Dualitás.

2016. május 8.