Az eltűnt kutya esete

Normafán sétálgattam az egyik kis erdei ösvényen Makkosmária felé. Hétköznap lévén senki emberfiával nem találkoztam, ami őszintén szólva jól esett, és mélyeket lélegezve élveztem az erdő békés hangulatát. Egyszer csak észrevettem, hogy az út menti fákon kis plakát hívta fel az arra járók figyelmét egy eltűnt kutyus megtalálására. Hirtelen megéreztem a gazdi mérhetetlen elkeseredettségét, amely a felhívás szavain keresztül teljesen átérződött, s ezt még alátámasztotta az is, hogy egy pár méteren belül több ilyen plakát is ki volt rakva pénzjutalom ígéretével és telefonszámmal ellátva. Ahogy elolvastam a szöveget, azonnal beugrott egy kép a kutyáról, amint vígan szaladgál egy réten, jól érzi magát, és nincs tudatában annak, hogy ő “eltévedt”. Érdekes, hogy azonnal, gondolkodás nélkül, vettem elő a telefonom, hogy hívjam a megadott számot, és csak akkor eszméltem fel arra, hogy mit is csinálok, amikor a vonal másik végén egy női hang jelentkezett be. Hirtelen nem tudtam mit mondjak, hisz a kutyát nem találtam meg valójában, de valahogy eljutott hozzám az információ, hogy jól van…

A gazdi először nagyon örült, hogy telefonáltam, de mikor elmondtam, hogy fizikailag nincs meg a kutya, csak információm van róla, megkérdezte, hogy akkor miért hívtam fel… Mondtam azért, hogy megnyugtassam, nincs semmi baja a kutyusnak, haza fog térni épségben, a saját ösztönei által vezérelve, de ennek feltétele, hogy a gazdi nyugodjon meg, mert a kutyus nem fogja tudni megtalálni őt, ha negatív, elkeseredett energiával burkolja be magát… Csönd a telefon a végén. Hát, nem is tudja, azért ez furcsa, hogy én felhívom őt ezzel, mondta. Én továbbra is csak annyit tudtam neki mondani, hogy nyugodjon meg, a kutya vissza fog térni. :-)

Hm. Mikor letettük a telefont, megkérdeztem önmagamtól is, hogy ez most mire volt jó? Mert ez az egész pillanatok törtrésze alatt zajlott, tudatában sem voltam annak, mit csinálok, mégis éreztem, hogy meg kell tennem, mert ez a helyes. Még akkor is, ha ezzel úgymond “lejáratom” magam… Persze ez csak utólag jött mint gondolat, a helyzetben kérdés nélküli cselekvés volt.

Pár nap múlva, amikor már nem is emlékeztem az esetre, felhívott egy hölgy, mint kiderült a fent említett kutyus gazdija, nagy örömmel, hogy igazam volt, visszatért a kutyája… Úgy, ahogy mondtam: magától, bár kicsit lefogyva, de épségben. És csak vissza szeretne jelezni, hogy köszöni a segítségem, bár ő akkor nagyon furcsállta a hívásom, valamennyire mégis megnyugtatta az, hogy törődik vele valaki…

Én is nagyon megörültem, hogy jól alakultak a dolgok. Újabb bizonyosság volt ez nekem arra, hogy érdemes odafigyelnem az érzéseimre, s főleg a megérzéseimre.  :-)

2016. május 8.