A SZÍVDOBBANÁSUNK HATALMA – A PARADICSOM ÉRINTÉSE
(Részlet az Anasztázia című könyv 136-138 oldaláról)

„Az agyad elfáradt, már nem bírja fogadni azt, amit mondani akarok neked, pedig annyi minden lett volna, amiről szeretettem volna beszélni. Pihenned kell, gyere üljünk le még egy kicsit.
Leültünk a fűbe. Anasztázia átkarolta a vállamat és magához húzott. A fejem a tarkómnál érintette a mellét és kellemes meleget éreztem.
– Ne félj tőlem, engedd el magad – mondta csendesen és a fűbe feküdt, hogy kényelmesen tudjak pihenni. Ujjaival a hajamba túrt, fésülgette, szabad keze ujjai párnás részével fürgén járták hol a homlokomat, hol a halántékomat. Máskor viszont körmeivel különböző helyeken gyengéden a fejemet nyomkodta. Mindez a megnyugvás és az átszellemültség érzetét váltotta ki belőlem. Aztán kezeit a vállamra helyezve Anasztázia azt mondta:
– Most pedig figyeld a hangokat, melyeket magad körül hallasz.
Figyelni kezdtem és fülem egy egész sor különböző hangzású, fekvésű, ritmusú és időtartamú hangolt észlelt. Kezdtem őket sorolni: a fákon ülő madarak éneke, a bogarak ciripelése és mocorgása a fűben, a falombok suttogása, a madárszárnyak csattogása. Amikor már mindent elmondtam, elhallgattam és tovább figyeltem a zajokat és hangokat, mert ez nagyon kellemes és érdekes volt.
– Mindent nem neveztél meg – jegyezte meg Anasztázia.
– De igen – válaszoltam. – Talán csak olyasvalamit hagytam ki, ami számomra elenyészően fontos vagy nem hallható.
– Vlagyimir, hát nem hallod, hogy ver a szívem? – kérdezte Anasztázia.
Tényleg, hogyhogy nem figyeltem fel erre a hangra? A szíve dobogásának a hangjára.
– Igen – mondtam gyorsan, – hát persze, hogy hallom, nagyon jól hallom, egyenletesen és nyugodtan ver.
– Próbáld meg megjegyezni a hallott hangok időtartamát. Válaszd ki a legfontosabbat, és jegyezd meg azt!
Valamilyen bogár ciripelését, a varjú károgását és a patak vizének csobogását választottam.
– Most megpróbálom felgyorsítani szívem dobogását és figyeld, mi fog körülöttünk történni.
Anasztázia szívverése gyorsulni kezdett és ekkor válaszul rá a körülöttünk létező zajok és hangok gyorsulni kezdtek, magasságuk, hangfekvésük nőtt.
– Elképesztő! Ez egyszerűen lehetetlen! – kiáltottam fel. Hát hogy van ez, Anasztázia, ily érzékenyen reagálnak a ritmusra, melyben szíved lüktet?
– Igen. Mind. Valamennyi: a pici füvecske, de a hatalmas fa is, a kis bogárka – MIND VÁLASZOLNAK A SZÍV RITMUSÁNAK A VÁLTOZÁSÁRA. A fák felgyorsítják belső folyamataikat, ráadásul több oxigént kezdenek termelni…
– Így reagál minden növény és állat az ember körül? – kérdeztem.
– Nem. A ti világotokban a növények és az állatok nem értik, mire reagáljanak és ti nem törődtök vele, hogy kapcsolatotok legyen velük, nem adtok nekik magatokról elég információt. Hasonló történhet azokkal a növényekkel és emberekkel, akik kis telkükön, hétvégi házukban, kertecskéjükben dolgoznak, feltéve, hogy az emberek mindent úgy fognak csinálni, ahogy azt én neked elmondtam – a magocskákat feltöltik információval saját magukról, TUDATOSABB KAPCSOLATTEREMTÉSBE KEZDENEK A NÖVÉNYEKKEL. Ha akarod, megmutatom neked, mit fog érezni az az ember, akinek ilyen kapcsolata lesz.
– Hát persze, hogy akarom. Hogy fogod csinálni?
– Most szívverésem a te szívverésedhez igazítom és majd meg fogod érezni.
Anasztázia ingem alá dugta kezét. Meleg tenyere lágyan érintette mellem, szíve csendesen összehangolódott az enyémmel, és ugyanabban a ritmusban kezdett el verni, mint az enyém. És valami elképesztő történt: rendkívül kellemes érzés kerített hatalmába, mintha ott velem, mellettem édesanyám, legkedvesebb hozzátartozóim lettek volna, a testemben valami lágyat, egészséget véltem felfedezni, lelkemben örömöt, szabadságot éreztem, a világ új szemléletének a megsejtését. A minket körülvevő hangok és zajok skálája lágyan simogatott, az igazságról beszélt, ugyan a még nem teljes egészében tudatosított igazságról. Az öröm és a boldogság érzése, amit valaha az életben éreztem, mintha egy, egyetlen csodálatosan szép hatalmas érzésbe olvadtak volna.
Amikor azonban Anasztázia elkezdte megváltoztatni szívverését, a gyönyörű érzés kezdett elmúlni. Kérleltem hát:
– Még! Kérlek, még, Anasztázia!
– Sokáig nem tudom csinálni, hiszen az én szívemnek is megvan a saját ritmusa.
– No, még legalább egy icit-picit- könyörögtem.
És Anasztázia újra, bár nem hosszú időre, de visszaadta a boldogság érzését, aztán minden eltűnt, és már csak a kellemes és fényes érzés foszlányai maradtak meg bennem, mint emlékképek…”