A KÍGYÓ, A KÖZVETÍTŐ
(Részlet az Anasztázia sorozat 10-ik, utolsó kötetéből)

„Egy terebélyes tölgy alatt ült, körülötte különböző korú gyerekek és három felnőtt. Vud a következő szavakkal kezdte a tanítást:
– Mindegyikőtök tudja, hogy a dédszüleink igyekeztek minél többet megtudni a Földet benépesítő lények legtöbbjéről. Ebben a folyamatban tanították is az állatokat, hogyan válhatnának leginkább az emberek hasznára. Az állatok később átadták ezt a tudást utódaiknak, ilyen módon a mi nemzedékünk, mint az előttünk élők is, nagy ajándékot kapott. A mi kötelességünk is, hogy ne csak használjuk, de tökéletesítsük is minden körülöttünk élő teremtmény képességét.
A mi nemzedékünk feladata, hogy megfejtsük azon lények rendeltetését, melyekét az elődeink nem tették meg. – Ezzel egy időben Vud egy siklót húzott elő az inge alól és folytatta:
– Például, jó lenne megérteni, mivégre teremtettek a kígyók, milyen szolgálatot tehetnek az embernek.

A jelenlevők csendben nézték a Vud kezén tekergőző siklót. Egy vörös hajú, öt év körüli kisfiú emelte fel a kezét. Vud szólni engedte.
– Azt láttam – kezdte a fiúcska – ahogy ez a kígyócska, vagy egy ehhez hasonló, odasiklott a kecskénkhez és a tőgyéből szívni kezdte a tejet. A kecske megállt egy helyben, ezek szerint beleegyezett, szívesen adta neki.
– Igen, a siklók és más csúszómászók képesek a tehenek és kecskék tejét szívni, Izor, te ezt figyelhetted meg. De mi most éppen azt próbáljuk megfejteni, miben lehet ez a lény az ember segítségére – emlékeztette Vud az egybegyűlteket.
– Igen, emlékszem, mi a feladatunk – folytatta a vörös hajú – és az jutott akkor eszembe, hogy egy lyukat kellene csinálni a túlsó felén, hadd szívja a tejet, a farkát viszont beleereszthetné egy kancsóba, és így az megtelne a tejjel. És akkor anyának nem kellene fejnie a kecskét.

Minden irányból méltatlankodó gyerekhangok, megjegyzések kusza kórusa hallatszott:
– Nem szabad lyukat csinálni!
– Nem kell lyuk, a kis lénynek fájni fog!
– A tej nem fog magától kijönni a lukon, ha csak a teremtmény maga, arról nem dönt.
– A legfontosabb ellenérv a lyuk ellen az, hogy fájdalmat okoznánk a siklónak – összegezte Vud – és az ember nem okozhat fájdalmat a földi teremtményeknek. A javaslatodat nem tudjuk elfogadni, Izor.

Vud át akart térni a következő kérdésre, de a vörös hajú kisfiú nem tágított.
– Ha nem lehet lyukat csinálni a farkán, akkor másképpen kell tenni – jelentette be.
Amikor a kecske tejét szívta, egyre vastagabb és vastagabb lett. Ez azért történhetett, mert sok tejet ivott meg. Meg kell tanítani, hogy tejjel telítődve a házhoz kússzon és kancsóba töltse. Akkor az embereknek fölösleges lenne kancsóval a legelőre járkálni tejért, a tejelő állatoknak pedig nem kellene a legelőről a házakhoz menniük, hogy megfejjék őket. Különféle teremtmények fognak a házakhoz kúszni, és ahogy egy üres kancsót látnak, megtöltik tejjel.
A gyerekeknek megtetszett a vörös hajú fiúcska ötlete, és egymást túlharsogva igyekeztek saját ötleteikkel is kiegészíteni azt:
– Még az otthontól távol is lehetne tejet szerezni tőlük.
– Meg lehetne tanítani, hogy egy bizonyos hangra másszanak az emberhez a tejjel. És ne kelljen őket a fűben keresgélni. Például
tapsolásra, vagy füttyszóra – versenyezve az emberhez sietnének.

– Én nem szeretnék kígyóból kiadott tejet inni – tette hozzá bátortalanul egy kislány -, mi van, ha valami mást, valami sajátot is hozzáad. De azonnal mindenki vitába szállt vele.
– Hát a tehén teje is a belsejéből jön, mégis mindenki issza!
– Ha mégis hozzáadnának valami sajátot, akkor még jobb lesz. Hiszen ezek a teremtmények maguk is mindig tiszták, még ha a
földön kúsznak is.
– Ez igaz, mindig tiszták, sohasem láttam még maszatos kígyót.
Izor hallgatta, ahogy a gyerekek vitatkoznak a felvetésén, még el is vörösödött a büszkeségtől.
– Izor, a második ötleted, figyelmet érdemel – dicsérte meg Vud a kisfiút és hozzátette:
– A felvetésedet, ennél részletesebben, a következő alkalommal vitatjuk majd meg, addig mindenki végiggondolja és kifejti majd
véleményét vagy saját ötlettel áll elő a csúszómászók hasznosítására. Most azt szeretném megkérdezni tőletek, hogy az általatok ismert emlősöknek milyen hasznuk van. Készen vagytok?…

Vud nem fejezte be. Meglátta Anaszta felemelt kezét, ahogy kicsi tenyerét felé fordította. Ez a gesztus azt jelentette, hogy a
kislány valamivel nem ért egyet és szándékában áll kifejteni véleményét a jelenlevőknek.
– Fejtsd ki a véleményedet, Anaszta! – egyezett bele Vud.
– Én ellene vagyok a tej csúszómászók által való házhoz szállításának.
A gyerekek, egymás után, ellenkezni kezdtek:
– De miért?
– Nem kell lemondanunk a kényelemről!
– Ezek a teremtmények jelenleg nem tesznek semmit az ember kedvére, és így végre hasznunkra fordíthatnánk őket.
– Az embereknek több idejük marad, valami kellemesebb dologgal foglalkozhatnak és nem a fejéssel.

Anaszta nyugodtan végighallgatta az ellenvéleményeket,
majd folytatta:
– Ha csúszómászók hoznák az embereknek a tejet, akkor az ember maga is tehénné válna.
– Miről beszélsz, kislány? Magyarázd el! – kiabált be egy felnőtt résztvevő, aki nem tudta türtőztetni magát.
És Anaszta folytatta:
– Az ember, aki tejet kap a tehéntől, kecskétől, tevétől vagy akárki tejét kapja, viszonzásul a figyelmét és az érzéseit adja az állatnak. Amennyiben nem maga veszi el az állat tejét és az nem érzi a figyelmét, a teje nem lesz annyira finom. Az ember saját háláját a mászó lényre fordítja és „kígyó-tejet” kap tőle. A kígyó az ember és a tehén közé áll be. Az összes teremtmény és az ember között Ő lesz a közvetítő. Így elvonja és csalafinta szolgálatával kisajátítja az ember áldásos figyelmét, amely viszont minden földi lény számára rendeltetett.
Egy időre mindenki elcsendesedett, gondolataiba merült.

Vud képzeletében hirtelen egy kép tűnt fel: egy terebélyes almafa, tele érlelődő almákkal. Az almafánál egy férfi és egy nő áll. A nő azt mondja:
– Drágám, nézd, egy alma már megérett, gyönyörűen néz ki! Az almafa szívesen nekünk ajándékozná. Nyújtózkodj ki egy kicsit, akkor eléred az ágat, húzd lejjebb és szakítsd le az érett almát!
A férfi megpróbálta elérni az ágat, de nem sikerült. Kicsit fel is ugrott, hogy elérhesse az érett almát, de az ágon ekkor megjelent egy kígyó. Letépte az almát, lejjebb ereszkedett, farkával az ágba kapaszkodva szolgálatkészen átnyújtotta a termést az embernek.
– Köszönöm neked, mászó segítőm! – mondta az ember és megsimogatta a kígyót.
A férfi és a nő továbbmentek a fától, és nem köszönték meg neki a termését. A hála érzésének kinyilvánítását, energiáit a kígyónak adták át. Az almafa beleremegett, és terméseinek fele, kissé éretlenül, a földre potyogott.
És ekkor Vud megszakította a csendet:
– Anaszta, a felvetésed figyelmet érdemel, és részben elfogadom.

Mindegyikünknek feltétlenül át kell gondolnunk ahhoz az összekötőhöz fűződő viszonyunkat, aki az ember és a Földön élő növények és teremtmények köz vetítőjeként lép fel. El kell gondolkodnunk, hová vezet ez a jövőben, javaslom, hogy a következő órákon térjünk vissza ehhez a témához. És most – tekintetét körbejáratta az egybegyűlteken – ahogy megbeszéltük, kérem, mondjátok el, mi az ismert állatok rendeltetése, haszna.”