Részlet az Anaszta című kötetből, az Anasztázia sorozat befejező, 10-dik kötetének 70-75 oldalairól)

„Anaszta egyszer csak megállt. A hegyen két fiatalembert látott meg.
Mindkét fiatalember hasonló növésű, atlétatermetű volt. Külsőleg nagyon hasonlítottak egymásra, csak a hajuk és szemük színe különbözött. Az egyikük szőke és kék szemű, a másik fekete szemű és sötét hajú volt.
Egy ideig egy helyben álltak, feltételezhetően lehetőséget adtak Anasztának, hogy hozzászokjon váratlan megjelenésükhöz. Kis idő múlva lassan odamentek a kislányhoz.
– Szervusz, kislány! – köszöntötte a Sötéthajú. – Gyorsabban kell cselekedned! Ösztönösen rájöttél, hogy meg tudod állítani a jegesedést, hogy van elég erőd, amellyel képes vagy megváltoztatni a Jóisten tervét. Ez természetesen, lehetetlen. De keresned kell ezeket az erőket. És én többet tudok meg az emberről, mint amit most tudok. Kész vagyok elmondani a világ felépítését, válaszolni bármilyen kérdésedre, csak cselekedj gyorsabban, kislány!
Anaszta nem volt képes válaszolni. Most a másik ifjú kezdett el beszélni.
– Szervusz, Anaszta! – szép és együtt érző vagy, szépséges, mint a hatalmas Föld bolygó többi csodálatos teremtménye. A testvérem sok mindent tud a világ felépítéséről, de én úgy gondolom, leginkább magadra kell hallgatnod.
– Szép napot és kellemes, fényes gondolatokat kívánok nektek – köszönthette végre az ifjakat Anaszta.
– Állj! – szakította meg Anasztát a Sötéthajú. Még mindig ellenszenves hallgatnom a betanult, ostoba, könnyelmű szavakat. Ketten vagyunk, én sötéthajú vagyok, miért kívánnak nekem fényes gondolatokat? Én sötéthajú vagyok, gondolataim is sötétek és agresszívek. Ilyen vagyok és ez a rendeltetésem az Isteni tervben! – dühöngött egyre tüzesebben a Sötéthajú.
– Aki szőkés, puhány, fényeskés gondolkodású, az nem én leszek. Akkor is, ha nem fogok létezni. Érted, kislány? Akkor előtted csak egy szőkés málészájú marad. Most ketten vagyunk! Megértetted, kislány? És nem csak a szöszkéről kell beszélned. Vedd vissza a gondolataidat, ha voltak a szavaid mögött, ha a szavaid nem csak betanult papagájhangok.
– Ha a köszöntésemmel megsértettelek, akkor megváltoztatom, és egyszerűen azt mondom Önnek, „Jó napot!” – válaszolta Anaszta.
– Így már jobb. Még hogy, fényes gondolatokat kívánok…
– Kik vagytok? – érdeklődött Anaszta – Milyen nemzetségből valók? Korábban még nem láttalak benneteket.
– Persze, hogy nem láttál, minket soha, senki nem látott. De jelen vagyunk az emberi megnyilvánulás minden pillanatában – válaszolta gyorsan a sötét ifjú. – Igen, mindegyikben. Az én megjelenésem gyakoribb, természetesen, ezek hatalmasak. Az egyik katasztrófától a másikig az én erőm mindig felülkerekedik az emberiség nagy részén.
– Állítsd le magad, sötéthajú, tehetséges testvérem! – mondta a Szőkehajú.
– Hiszen így állapodtunk meg.
És a kislányhoz fordulva folytatta:
– Anasztocska, kérlek, próbáld megérteni, amit mondok! A testvéremmel a Világegyetem energiájának ellentétes megnyilvánulásait képviseljük. A Világegyetem, határtalan kiterjedésében, energetikai megnyilvánulásokkal telített. Amikor a Jóisten az embert megteremtette, minden létezőtől egyenlő mennyiségű energiát vett el, ismeretlen módon kiegyenlítette azt Önmagában és átadta az Általa teremtett embernek. Azokból a különféle energiákból, melyeket Önmagában kiegyenlített megteremtette – az embert.
Amikor ez megtörtént, mind megértettük: az embernek kell lennie a Világegyetem legerősebb létezőjének. Ezért is, nem létezőnek nevezzük, hanem – embernek. De miben áll az ereje, milyen lehetőségei vannak és vannak-e korlátai, azt nem tudjuk. És, hogy mikor mutatkozik meg ez az erő teljes mértékében, azt a Világegyetemben senki sem képes előre megjövendölni. Még mi sem, függetlenül attól, mit képviselünk, s bár energiáink különböznek, mégis mindenütt jelen vannak. Láthatatlanok vagyunk, betöltjük a Világmindenséget, jelen vagyunk a vízben, az állatokban, még a kis gilisztában is. És az ember – a Világmindenség minden egyes energiáját magában hordozza.
– Azt mondtátok, láthatatlanok vagytok – csodálkozott Anaszta – és én mégis látlak titeket!
– Igen, látsz minket, mert besűrítettük a levegőt, annyira tömörítettük, hogy testet ölthessünk, neked ismerős ez. Nézd, például a felhőket az égen – az is a levegő páratartalmának besűrítése. Csodálatos alakzatok jönnek létre ezekből a tömörülésekből, néha emberi testre vagy arcra hasonlítanak. Az emberi test is a víz különböző tömörüléseiből épül fel. Az emberi test felépítése, a sűrűsödések összefüggéseinek rendszere, csak egyedül a Teremtől számára ismert. A mi testünk csak külsőleg hasonlít az emberihez. Sötéthajú testvérem testesít meg minden sötét létezőt, én pedig – a világosakat.
– És miért jelentetek meg előttem emberi testbe sűrűsödve? – kérdezte Anaszta.
– Azért, hogy ne ijedj meg, ha hallanád a hangunkat, és ne pazarold a gondolataid energiáját találgatásra, hogy honnan származik a hang – felelte a Szőkehajú.
– És miért akartatok velem beszélni?
– Mert az őserő ellen léptél fel, pontosabban a bolygószintű katasztrófa ellen. Egyedül szálltál vele szembe s biztos voltál abban, hogy megállíthatod. A mi meggyőződésünk szerint ez lehetetlen. Az Isteni terv szerint a katasztrófának be kell következnie, ha az ember a hanyatlás útját folytatja. Ez már több ízben is megtörtént. A te erőlködésedre nem is fordítottunk volna figyelmet. De a Világegyetem minden létezője felbolydult, amikor a virágágyásodon kinyílt a virágod. Kivirágzott, holott a Teremtő terve szerint el kellett volna pusztulnia. És mégis kivirágzott.
– Kivirágzott, hála a mamutnak, aki testével felfogta a hideg szelet előle.
– A mamut csak egy láncszem az általad felépített események folyamában.
– Nem építettem én semmit.
– Anasztocska, a gondolataid építettek.
– Azt jelenti, hogy bennem is megvan a ti részetek? – kérdezte elgondolkodva Anaszta – De sehogyan sem érzem őket.
– Az ember nem érzékel minket, különösen, amikor ki kell egyensúlyoznia önmagában a részeinket. Amikor kiegyensúlyozza, akkor megjelenik egy harmadik energia. És ez, a harmadik, kizárólag a Világegyetem egyetlen résztvevőjének, az embernek a tulajdonsága. Csak akkor jelenik meg, amikor mi teljesen kiegyenlítettek vagyunk, és ez az új energia – mindenerejű. Képes új világokat teremteni. Nincs előtte semmilyen titok. Az ilyen ember uralja a Világegyetemet – teremtő, és még elképzelni sem tudja senki, hogy az általa teremtett dolgok milyen hatalmasak és megfoghatatlanok lehetnek.
– Lehet, hogy bennem nincsenek teljesen kiegyensúlyozva a ti részecskéitek, mivel nem tudom megállítani a jeget – sóhajtott Anaszta. – A virág kinyílt, de körülötte, az otthonom térségében, minden sorvad, haldoklik.
– Jó úton vagy, Anasztocska, az egységhez. Egy pillantás alatt is elérheted, vagy ezernyi év múlva. A Világegyetem energiái igyekeznek majd támogatni ebben, hogy az ember legnagyobb titkát és saját sorsuk jövőjét megtudhassák.
– Milyen érdekes dolgot meséltetek az ellentétek kiegyenlítésének titokzatos erejéről, az egységről. De ha tudtok erről, az egységből fakadó erőről, ti magatok, miért nem egyeztek meg?
A testvérek egymásra néztek, majd körbevezették tekintetüket Anaszta honi térségén. És más-más irányba révedtek. Késleltették a választ, mintha csak maguk is most szednék össze válaszukhoz a megfelelő szavakat.
Végül Szőkehajú válaszolt.
– Ez lehetetlen. A testvéremmel különböző feladataink vannak – mondta Szőkehajú. – Mindegyikünknek saját terve van. Csak az emberben tudjuk véghezvinni programunkat, általa tudjuk beteljesíteni az egységes tervet és az új energia részévé válni, amely csak az ember képessége…”