Mit is akarunk valójában? Iskolát?

Harmadik alkalommal látogatott el hozzánk a Szeretet Tere Műhelybe Bencsik Krisztina, aki nemrég érkezett vissza Oroszországból, a tyekoszi Életiskolából (Kozák Életiskola) , ahol Mihail Petrovics Scsetyinyin igazgató vezetésével működik ez a nagyon különleges „Líceum”. Majd harmincan voltak kíváncsiak az újabb információkra, s mivel az előző két beszámolóról írt cikkemben a lényegi tudnivalókat már összefoglaltam, úgy döntöttünk, hogy ezúttal Krisztina a jelenlévők kérdései alapján beszél legfrissebb élményeiről. A találkozó két teljes órájában nagyon sok mindenről volt szó, jelen cikkemben csak a lényegi mondanivalókat foglaltam össze.

Krisztina már régóta azt kutatta, hogy melyik az az iskola, amely méltóképpen bánik a diákokkal és a kor követelményeinek is a legjobban megfelelő rendszerrel működik, amikor egy évvel ezelőtt több helyről is figyelmébe ajánlották az Orosz Életiskoláról szóló kisfilmet. Mindenféle csoda dolgok keringenek erről az iskoláról, így Krisztina elhatározta, hogy felkeresi a helyet és saját maga győződik meg arról, hogy mindez igaz-e. Ha igen, akkor az jó hír. Nem kell tovább kutatnia…

(Mielőtt elindultak a kérdések még egy megjegyzés Krisztina részéről: Az iskolában soha senki nem szégyenkezik amiatt, amit nem tud… Ez egy pozitív légkört teremt, így tehát nyugodtan lehet kérdezni. A kérdés feltevése a kérdezőben egyfajta helyet teremt, ahová a válasz beérkezhet. Ha az előadó úgy kezd el beszélni, hogy nincs a hallgatóságban kérdés arról a témáról, az olyan, mintha egy színültig teli edénybe akarna bármit is tölteni.)

Ez az, amit kerestél?

Igen.

Meg tudod fogalmazni, hogy miért?

Mindig azt éreztem, hogy az iskola, amit most iskolának nevezünk, teljes mértékben egy tárgyi tudást próbál átadni olyanoknak, akiket ez nem érdekel. Az ember számomra három központtal bír és mind a három központnak kell egyfajta nevelés, viszont itt erről szó sincs. A cél pedig számomra mindig az volt, hogy aki kikerül ebből az iskolából, képes legyen bármilyen körülmények között helytállni. Az Emberré nevelés, az Emberség megőrzése szerintem a fő cél. Nem pedig az, hogy meg tudjam számolni vagy el tudjam mondani azt, amit bebifláztam.

Kiderült-e,  hogy mi a pontos napirend reggeli után ott Tyekoszban?

Igen, egy dolog kiderült: az alapszabály az, hogy MINDIG MINDEN VÁLTOZIK. A napirend létezik is meg nem is. Van egy megegyezés, ami szól egy napra vagy hétre, és ami bármelyik pillanatban megváltozhat. Ők mindig készek arra, hogy változzanak. Ez egy olyan kulcs volt, ami képessé tehet engem arra, hogy bármilyen körülmények között megálljam a helyem. Nem mondja soha senki ebben az iskolában, hogy ezt azért csináljuk, mert száz éve így csináljuk… Ha a helyzet mást kér, ha az élet mást hoz, akkor azt másképp csináljuk. A megújulásra való képesség volt az, amit most testközelből láttam, érezhettem…

A szülők legnagyobb félelme, hogy a gyermekük hogyan vizsgázik le, milyen eredményekkel. Ezzel kapcsolatban mit mondanál?

A cél nem a tanulás… Az egész élet egy tanulás.. Az Emberré válás folyamatában az, hogy valamit megtanulok, az egy mellékhatás, de nem az a cél. Ha arra törekszem, hogy Ember legyek, akkor az mindig egy kiutat, egy útmutatást fog adni nekem bizonyos helyzetekben, de ha arra törekszem, hogy megtanuljam, akkor mit fogok csinálni? Keresgélem, hogy mi is vonatkozik ide? Tehát hogy megtanulok bízni abban a belső iránytűben, egy nagyon határozott belső karakterem van, ami nem fog változni attól, hogy ez azt mondja, az meg mást. Megismerem saját magam, rájövök a saját feladatomra, értem, hogy hogy működik körülöttem a világ…

Egy dolog biztos: ez az iskolarendszer nem való mindenkinek. Azok a szülők, akik aggódnak, azok írassák be a gyermeküket egy olyan iskolába, amelyik azt a tárgyi tudást tudja biztosítani a gyermeküknek, amire úgy vélik, hogy szükségük van. Ez itt nem erről szól. Ha EMBER akarok lenni, akkor a Thálesz tétel csak eszköz és nem cél. A gyermekem bármikor meg tudja azt tanulni, ha a képességei és a kíváncsisága nincs letörve a Thálesz tétel vagy bármi más tárgyi tudás oltárán.

Ez a rendszer most már biztosítja az oktatást az általános iskolától a doktori fokozatig. Külső vizsgabiztosok által mérik le tudásukat, ami rugalmasan történik, abban az időben, amikor a tanulócsoport jelez, hogy elérkeztek tudásszintben a megmérettetéshez.

Miért akarnak ők ott magyarul tanulni?

Régen, a kezdeteknél az összes tantárgy egyben volt, egy tudás volt… Ez később részekre esett, szaktudások jelentek meg, és most gyakorlatilag senki sincs, aki az egészet egyben tudná. Ez az iskola azt tűzte ki programjául, az lett a mottója, hogy egyrészt, „én mindenre képes vagyok” másrészt, hogy „a tudás egy”, hogy integrálni kell ahhoz, hogy én valóban ember tudjak lenni a szellemi szinten. Ennek az egésznek van egy érzelmi kifejeződése, melynek alap bázisa: a hang. A hang kifejeződhet sokféleképpen, lehet a zene, a beszédhang, a természet bármely hangja…

Az első találkozásomkor Mihail Petroviccsal, mivel nem beszéltem még az orosz nyelvet azon kívül, hogy „zdrásztvujtye”, nem a szavak szintjén kommunikáltunk, mégis kapcsolatot tudtunk teremteni egymással… Beszéltek ott arról, hogy a lelkünknek is van egy nyelve, s a lélek nyelve nem bomlik szét a Bábel utáni nyelvekre, amiket mi most ismerünk. Ez az a nem szétszakított állapotunk, amiben EGYként tudunk megnyilvánulni, és ennek minden hang a része. Minden nyelv minden hangja a része. Egyik nyelv sem több vagy kevesebb, ők ezzel tisztában vannak. Ez csak egy rész az egészből…

Hogyan lehet ezt egységesíteni? Úgy, hogy különböző nyelveket hozunk össze egy helyre, magunkban. Mivel a magyar nyelv egy olyan nyelv, aminek nincs nagyon hasonló párja itt a környéken, s mivel én épp abban az időben kerültem oda hozzájuk, amikor a nyelvek integrálásáról korábban döntöttek, így a török vagy a japán mellett megalakulhatott egy tanulócsoport a magyar nyelv hangjainak megfigyelésére, elsajátítására. Az élet ezt hozta ott. Megkérdezték tőlem, hogy „holnap mit csinálsz?”… Ettől kezdve tanultunk magyart.

Tehát pontosan a kérdésedre a választ talán senki sem tudja, de az élet úgy hozta, hogy volt egy vágy, egy cél részükről, az eszközöket pedig az élet maga intézte. A magyar általam odakerült, s ez eszköz lehetett a cél elérésére. Én még sosem tanítottam magyart csak angolt, itt most ezt mégis kipróbálhattam, ami azzal járt, hogy sok dolognak kellett utánajárnom és megtanulnom. Egy éjszaka többet tanultam, mint akár hónapok készülésével.

Ki dönti el azt, hogy ki kerülhet be az iskolába? Mihail Petrovics készít vele egy elő-felvételi riportot vagy hogyan történik?

A felvétel egy kollektív döntés eredménye. Nem egyedül Mihail Petrovics döntése, mindig ott van egy diák, aki kolléga, még a nyolcéves is kolléga… Mindenkinek tudnia kell mindent, mert ő fogja megtanítani azt a következőnek. Neked értened kell a döntéseket, mert holnap ugyanazokat kell meghoznod. A gyereknek el kell mondania, hogy mit érez ezzel kapcsolatban, mi van benne ezzel kapcsolatban, meghallgatják, mérlegelik azt, amit ő mond. Az új diák bekerül egy hónapra, ott van velük, aztán beszélgetnek, de nem vele, hanem azokkal az emberekkel, akikhez ő közel került, akikhez esetleg tudna tartozni, amelyik csoportba esetleg bekerülhetne. Együtt döntik el, hogy ki tanulhat ott.

Júliusban jönnek az újak, nagyon kevés diák megy el, évente 10-20 fő, akik kinőtték, vagy mást gondolnak. Ezeket a helyeket lehet betölteni. Voltak változások az utóbbi időben, a központi irányításból átkerültek egy körzeti büdzsébe, kevesebb lett a létszám. Megszigorodtak az előírások, nem lehet emeletes ágy például, ami bár szigorodásnak tűnik, mert kevesebb a férőhely, de szerintem igazából fejlődés.

A magyarul tanulók száma is változott az elmúlt időszakban. 9-en kezdtek, később elmentek négyen, aztán jöttek újak is, de volt egy 5 fő, akik az elejétől kezdve nyomon követték, náluk jól lehetett látni a fejlődést. Voltak tesztek is, amiket kitöltöttek, változó eredménnyel de nagyon lelkesen álltak a tanuláshoz.

Mivel bentlakásos az iskola, azt hallottam azt is megengedik, hogy a szülők ott lehetnek, vannak vendégházak, ahol tartózkodhatnak. Fontos-e, kell-e, jó-e, hogy ott legyenek a szülők?

Azok a szülők, akik megengedhetik maguknak, az iskola közelében, a faluban élhetnek, vállalhatnak munkát, amíg gyermekük tanul, sőt az órákra is bemehetnek. A szülők például ott vannak azon a mozgásos, koreográfiás órán, amit az új látogatóknak bemutatnak júliusban, mielőtt a gyermek bekerül az iskolába.  Az én első magyar órámra is eljött egy szülő anélkül, hogy értesítettek volna róla. A szülő ugyanúgy része ennek az oktatásnak, ha akarja, hogy a része legyen.

A gyermek nem láthatja a szüleit egész évben csak nyáron? 

A diák itt akkor megy haza, amikor akar. Neki nincsenek órái, nem egy osztályba jár. Nincsen nyári szünet, itt egész évben folyik az oktatás. A mi rendszerünkkel ez az iskola egyáltalán nincs fedésben sehol sem. Ezen a helyen az ÉLET folyik. Az élet pedig olyan, hogy ha nekem belső késztetésem van arra, hogy hazamenjek, akkor felülök egy buszra és hazamegyek. Megbeszélem a csoportommal, megbeszélem Mihail Petroviccsal és hazamegyek. Ha le akarok menni a tengerpartra, szintén megtehetem szabadon…

Az természetes, hogy a szülő a gyermekének jót akar, látni akarja az egész folyamatot, az emberré válásának folyamatát, ezért igénye van arra, hogy minden nap vele legyen, hogy ne szakítsák el tőle, ellenérzései lehetnek egy bentlakásos intézménnyel kapcsolatban. Viszont erre mondtam korábban azt, hogy ez az iskola nem mindenkinek való. Azért nehéz az, amit csinálnak és azért tartom zseniálisnak az iskolában zajló „munkát”, mert segít megértetni azt, hogy mitől Ember az ember.

Ha jelen pillanatban megkérdezném a Földön élő hétmilliárd embert, hogy embernek tartják-e magukat, akkor természetesen mindenki azt mondaná, hogy igen. De ezek még csak gondolatok, a fejemben lévő dolog még csak egy asszociációs lánc kreatív gondolatok helyett. Ez csak a kisebbik gond. A mozgatórugója ennek viszont az érzések. Ha te kimondod, hogy Ember vagyok és nem rezdül meg a lelkedben valami, akkor azt érdemes megvizsgálni. Merthogy az nem a fejemben működik. És ez pontosan az, amit megtanítanak vagy nem hagyják elveszni azt a tudást, ami ebből már a gyermek születésekor létezik.

Ebből a sok információból, amit itt kapunk, a magyar rendszerben mik beépíthetők, hogyan tudjuk továbbvinni ezt?

Sokan teszik fel nekem ezt a kérdést… Ugyanazt tudom mondani, mint az előzőekben… Úgy érzem, abban a pillanatban, hogy azt gondolom: ÉN cselekszem, az abban a pillanatban elszakadt az Élettől. Bennem csak annak a mély meggyőződésnek és vágynak kell hogy jelen lennie, hogy ezt én hogy szeretném megtenni, hogy mi az, ami ebből ki kell kerüljön, hogy hogyan kellene ennek kinéznie. De ebben a pillanatban felmerül bennem, hogy ÉN ugyan méltó vagyok-e ehhez? ÉN vajon az vagyok-e, akit elképzelek ebből a rendszerből kikerülni? El tudom-e képzelni, van-e bennem kép arról, hogy ez hogy fog kinézni a végén?

(Piroska megjegyzése: Ebben a szobában négy ember ül, akik már tanulócsoportot alakítottak vagy vesznek részt benne és azokat a dolgokat kezdték el működtetni, amit ők fontosnak tartanak. Tehát a gyakorlat már működik annak, aki belekezdett a működtetésébe.)

Egy ilyen iskolához kell-e ilyen vezető mint a Mihail Petrovics, vagy egy csoport is meg tudja csinálni?

Ezt a kérdést én is feltettem Mihail Petrovicsnak és azt a választ kaptam, hogy minden iskola a vezetőjén múlik. Ezt a rendszert így senki más nem tudja összehozni, de másképp igen, és az is lehet ilyen jó. Nem kell, hogy pont ilyen legyen máshol. Ez a vélemény főleg abból a tapasztalatból táplálkozik, hogy az elmúlt huszon-egynéhány évben sokan látogatták, és sokan akartak hasonló típusú iskolát létrehozni, például a szlovákok egy hónapig voltak ott már a leendő gyerekekkel ezt tanulmányozni, hogy beindíthassák, de ezek az iskola kezdeményezések mind-mind kútba fúltak, mert nem volt meg az a határozott iránymutatás, mint ami a tyekoszi esetében megvan.

Pontosan erről szól ez az iskolarendszer és maga az Emberré válási folyamatban is nagyon fontos megnézni először azt, hogy ÉN vajon ki vagyok, mert ugyanarra a képre fogom formálni azokat a még könnyen formálható kis egyedeket, akikre hatok. PEDIG, mi kellene, hogy történjen? Meghagyni nekik azt, amik ŐK MAGUK. Vagyok én annyira stabil, hogy nem gondolom, hogy okosabb vagyok mint Ő? Sőt! Képes vagyok-e annyira alázatosan hozzáállni ehhez a feladathoz, adott esetben húsz-negyven év tapasztalatával felfogni, hogy Ő bölcsebb, mint én vagyok!?! Képes vagyok-e erre? Képes vagyok-e arra, hogy én magam folyamatosan megújuljak minden nap? Hogy én elláthassam minden nap azt az emberi feladatot, ami miatt itt vagyok… anélkül, hogy ez valamiféle görcsös akarásban egyféle nagyot tevés felé indulna el?…

S erre szerinted csak egy-egy ember képes a Földön?

Nem, erre szerintem MINDENKI képes. Csak nem erre tanítanak, készítenek fel bennünket. Ha ő valóban ember, akkor erre képes. Mindig azt érdemes mondanom, hogy KÉPES VAGYOK RÁ!! Mindenféle aggodalmat, félelmet, kétséget érdemes hátrahagyni, mert az az a dolog, ami megakadályoz engem. Miért dédelgetem őket? Nehéz, kevés, stb… helyett Képes vagyok rá!!! Erre születtem!!!! Ha én nem, akkor ki? A kutya? A macska? Az elefánt? Ha az ember nem képes Ember lenni, akkor ki?

Sajátos mikroklímát kell ehhez létrehozni valahol?

Azt gondolom, hogy az az ember, aki most vagyok, nagyon sok eszközt talál arra, hogy összekösse magát az univerzummal. Egy szétszakított állapotban, ilyen-olyan félelmektől hajtva ez most nem adott, de van egy csomó eszköz arra, hogy a csatlakozás megtörténjen. Ekkor eltűnik az aggodalom és félelem, főleg azért mert rájövök, hogy minden, ami szembejön velem az én vagyok. Minden! A kishitű, a kapzsi, az irigy, a féltékeny, aki szembejön, aki fujjj-fujjj… az mind én vagyok. Nem is venném észre, ha nem lenne bennem. Tehát a felelősségem abban áll, hogy ezt felfogjam, megbékéljek vele, és akkor eltűnik. De az Emberré válásnak ez a folyamata. Önmagam megkeresése, megtalálása nélkül ez a rendszer nem működik. Anélkül, hogy én képes lennék reprodukálni egy ilyen kapcsolatot az univerzummal, addig az mind csak így működik… Lopom mástól: tőled, tőled, máshonnan…

Fontos látni, hogy minden tökéletes úgy ahogy van. Minden a nagy terv szerint történik. Tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget. Nem reformokra van szükség. Inkább az, hogy vegyük azt alapul, ami van, elfogadni az előző generációk döntéseit, és abból kihozni azt, ami az én képem, amivé én azt formálni szeretném…

Kik azok, akik tanítanak?

Nincsen tanár. A rendszer úgy működik, hogy azok tanítanak, akik valamit megtanultak, azok azt egyszerűen továbbadják.

Mit csinálsz az információkkal, amit ott kaptál?

Én úgy gondolom, hogy ennek a dolognak én most eszköze vagyok, mert nyitott voltam a lehetőségre, az eseményekre, amik éppen akkor zajlottak. Ha a fejemben egy kemény váz van arról, hogy mit kéne, hogyan, akkor én ezek mellett elmegyek. Mert annyira fókuszálok arra, amit én akarok, hogy nem veszem észre azt az üzenetet, ami a lehetőségeket biztosítja.

Vannak jelek és vannak kimondott dolgok. Búcsúzásomkor Mihail Petrovics felvetette, hogy ideje lenne hivatalos szintre emelni ezt a kapcsolatot, hogy én nem csak mint magánember legyek ott jelen. Az irány most az, hogy valamiféle intézmény vagy olyan mai magyar rendszerben lévő iskola is elindul hasonló kérdéssel ezzel az irányba. Olyan intézmény kell, aminek van tapasztalata külföldi kapcsolatokban és szerepe a kutatásban.

Még a nyelvünkben is van válasz. Ha megnézzük közelebbről a rovásírást, én azt gondolom, hogy a legfontosabb jel a „gy” jele, ami az Egy-et jelenti, és akkor lehet megvalósítani bármit, ha egység van, egységben működik, egységben azzal, ami van és nem az ellen. Nem a rendszer és oktatás ellen kell életre kelteni egy ilyen iskolát. Hívni kell, akkor lesz „hivatalos”.  Be kell vonni azt, ami most van és akkor hivatalos lesz. Hogy ez hogyan alakul, hogyan képződik, nem lényeges. Az sem, hogy én mit gondolok, hogy merre akarok lépni tovább. A lényeg, hogy mi alakul a kor hívására, a lehetőségek és szükségek nyomására.

Mi volt a magyar nyelv oktatásában, amit te konkrétan megéltél? Esetleg az angol oktatásához hasonlítva?

Hálát kell adnom az égnek, hogy ez megadatott nekem, hogy a saját nyelvemre így rátekinthettem. Olyan kérdéseket tettek fel a gyerekek a magyarról, amiket én azelőtt sosem. Az ő kérdéseik alapján én is tudatosabbá váltam a saját nyelvemre. Mindegyik gyerektől tanultam valamit, aki kérdezett, mert elgondolkodtam rajta, hogy hogy is van ez…

Még egy érdekes dolog, amire felfigyeltem… Nagyon tetszettek nekik a nyelvtörők és arra jöttem rá, hogy sokkal könnyebb megtanulni egy szöveget akkor, ha nem értem. 🙂 Nekik legalábbis ez könnyen ment.

Tervezed-e még a visszatérést az iskolába?

Igen és úgy tűnik szükség van a magyar nyelv oktatására továbbra is. A jelenlegi tervek szerint május végén – június elején térek vissza Tyekoszba. De bárki, aki belülről hívást érez, hogy szintén kiutazna, vagy akár társul szegődne hozzám, az iskolában nyitott kapukat talál. Minden megkeresésre válaszolnak, én is angol nyelven vettem fel velük a kapcsolatot először telefonon. Lehet E-mail-ezni, kérdéseket feltenni, bármit…

Zárszó: Tegyük hivatalossá a dolgot! Hogy hogyan, az majd kialakul…

Nos, ez a találkozó már a hivatalossá tétel első lépése, hiszen mi „hívtuk” Krisztinát, ő pedig „hívásra” érkezett, tehát ezennel „hivatalossá” vált a dolog. Az egyik résztvevő még hozzátette: Ahogy Krisztina korábban mondta, a legfontosabb a „gyé”, lásd el fosztóképzővel….

„EGYETLEN”!!

Nem tudod megfosztani önmagától. Mi vagyunk az EGY.

A viszont látásra.

Lejegyezte: Kátai Piroska

2016. február 16.

Utolsó frissítés: 2022. december 6.

Kapcsolódó linkek: Családiskola Tyekoszban, Orosz Életiskolában jártunk, Az emberré válás útján.