Mihail Petrovics Scsetyinyin:  Az Emberré válás útján

 

A gyermek egyéniségének a teljessége – a környező világ teljessége – ez a két alapelv s ezek kölcsönös együtt hatása jelenti számomra és hasonló gondolkodású kollégáim számára az iskola alapkoncepcióját. Az iskola elsődleges feladata az emberi lét értelmének a megérintése, megragadása kell hogy legyen.

Jelenkori világunkban az iskolai tananyag egymástól elszigetelt, apró darabokra szabdalt ismeretanyagból áll. A megismerendő világ egymástól annyira elkülönített „folyosókra” van szabdalva, hogy kimondottan nehéz elhinnünk, hogy minden apró rész egyetlen egészhez tartozik. A művészetnek éppen azért van olyan ereje, mert szintetizálja ezeket a már széttöredezett jelenségrészeket, egy holisztikus szemléletű oktatási, nevelési rendszert kínál, s egész és egységes világnézetre nevel.

De a művészet nem tudja kimerítően megoldani ezt a gondot, ha a gyerekek nem tapasztalhatják meg a valódi, az életet igenlő értékek légkörét. Az együttesen végzett munka és kutatás, alkotás légkörét – minden egyes órán. Ha ez megtörténik, akkor van min gondolkodniuk, akkor majd éppen ennek az alapján lesznek képesek arra, hogy megértsék a művészetet. Mert ha nincs lehetőségük megélni és megtapasztalni ezt a magas szintű ideát első kézből, akkor igazából nem is fogadják azt el – maradnak az üresen kongó szavak, melyek éppen ezért válnak hiteltelenné. Mi a tanítási folyamatban a „látom – elemzem – cselekszem” közötti harmóniára törekedünk.

Ez nem csak annyiból áll, hogy hatalmas hangsúlyt helyezünk a zenére, a vizuális művészetekre és a táncra. Mindezeknek minden nap rendszeresen jelen kell lenniük az iskolában, és ez a dolog lényege.

Semmilyen program, semmilyen módszertan önmagában nem garantálhat a gyermeknevelés egészére nézve sikert.

Együttműködve a kizliari Gyermek Zeneiskolában (Dagesztán) dolgozó nevelőkkel kiderítettük, hogy a zenében elért siker az ember egészében vett általános fejlettségi szintjének és nem valamiféle különleges, különálló zenei képességeknek az egyenes függvénye. Bebizonyosodott, hogy a képesség egy dologban akkor működik igazán, ha ugyanakkor több másban is jelen vannak képességek.

A fiatalok gyakran pont azért képesek csúcsteljesítményekre, mert még nem volt idejük elhinni, hogy azok számukra elérhetetlenek. Mi hisszük, hogy az egy fajta tevékenységben megjelenő tehetség más tevékenységekben is megnyilvánuló képességekből áll. A tehetség több különböző adottság összessége. Vagyis az egy adott képesség fejlesztésének a feladata kitágul, kiszélesedik, amikor az összes többi képesség működésbe lép. És ahhoz tehát, hogy szakembert neveljünk, szükséges következésképpen kibontakoztatnunk az Embert, mint olyant, annak teljességében, az Embert, aki önmagában kerek egész….

… Az évek során megőriztem a meggyőződésemet: „Az Ember Mindenre képes!” Éppen e jelmondatnak az értelmezése és megértése által indult el a több-célirányú iskola eszméjének, iskola-komplexumnak, iskola-embernek a kialakítása. Célunk nem az „ismeretek – ismeretleírás – automatikus cselekvés” megszerzése, nem a vég nélküli gyakoroltatás és ismételtetés vagy a szájbarágós információátadás. Célunk inkább egy olyan Ember felnevelése, aki harmóniában él, harmóniában cselekszik az őt körülvevő világban és társadalomban, egy olyan Emberé, aki amikor felfog valamit a világból és megvizsgálja azt, észreveszi, látja és érti a dolgok összekapcsolódását, egységét s a világot mint egy egészet értelmezi és fogadja el. Bármi lesz is később belőle – mérnök, fizikus, kémikus, építész, tanár, stb. – tudni fogja, hogy egy teljes, egész, egységes világban él.

Mi az ember abbeli készségét, hogy be tudjon illeszkedni ebbe az egységes, egész világba már egészen zsenge korban kezdjük alakítani. Az embert gyermeki éveitől fogva, annak gyökereiből, az ő lényegéből kiindulva kell nevelni. Az ember lényege viszont – az ő tulajdonképpeni emberiessége. Ez viszont abban rejlik, hogy ilyen avagy amolyan módon egyesítse az élő erőket a káosz, a széthullás elleni harcban. De az ember lényegének a kibontakoztatása – a jövőbeni nevelés célja – ugyanakkor az ő eszköze is. Mert hát ugyan miért olyan vonzó és termékeny a harmonikus személyiség? Hát éppen azért, mert csak az ilyen személyiség képes értékelni a világ harmóniáját úgy, mint magasabb szintű értéket és őrizni, védelmezni ezt az egységet, magát a harmóniát, amely a fejlődés évmilliói alatt jött létre….

A iskolákban szemmel látható, ahogy a gyermekek egyik osztályból a másikba lépnek, hogyan fordítják el figyelmes, valamikor még a befogadásra nyitott tekintetüket, hogyan válik a tanulás fokozatosan hazugsággá mindkét oldalon: a fiatalabb azt hazudja, hogy tanul, az idősebb azt, hogy tanít.  A hatalmas emberi Szellem energiája szinte semmivé zsugorodik a vasbeton iskolai technológiák nyomása alatt, elhal a hébe-hóba izgalmas, de inkább gyenge, siralmas, a világot egysíkúan ábrázoló unalmas és hosszú órák hatására. De milyen erőteljesen szabadul fel az energia órák között, a szünetekben! A hosszú, a tanítási órákon töltött keserves pillanatokban lelkük egy haldokló óriás vonaglására emlékeztet.

A folyamatban résztvevők többsége – mint törvényszerűséget – támasztja alá, hogy rendszerint csak napi két vagy legfeljebb három órán keresztül képes cselekvő és alkotó módon részt is venni a tanulási folyamatban. Az iskolában töltött idejének több mint két-harmada a semmittevésé. Olyan ez mintha az agy aludna. De ez nem egy felfrissülést hozó alvás. Ez az alvás az egészségre káros.

Az aktív információcsere aktív energiacserét hoz létre. Az álmosság állapota, a gondolkodási folyamatok lassú, lomha áramlása a pszichofizikai funkciók lelassulásában, egyfajta lassított energiacsere folyamatban mutatkozik meg. A test és idegrendszere szó szerint lassan haldoklik. Az „alvó” személy helyzetét tovább súlyosbítja az, hogy a feszült aggodalom állapotában van, igyekszik megmenekülni semmittevéséből fakadó kiábrándultságától… Szervezete ennek következtében az idő javarészében egy „elnyomott” állapotban van. Vajon nem ez az oka az egészség károsodásának is, ahogy osztályról osztályra haladnak a gyermekek, amely párhuzamosan áll be a szellemi erő lassú kihunyásával.

Jelenleg az iskola nincs összhangban a gyermekek természetével, nem nekik való, nem a tehetség kibontakoztatásának a nevében létezik, nem az ő Szellemi, testi, erkölcsi egészségük megerősítésének és fejlesztésének a nevében. Igyekezetének célja olyan szűkre szabott, akár a kés éle „ismeretek – ismeretleírás – automatikus cselekvés”.  A címzett nem a gyermek, nem annak személyisége, nem a hajlamok határtalanságának, az univerzális ÉN-nek a kibontakoztatása, hanem az oktatás termékeinek kitermelése.

Az eredeti cikk itt található: On the Pathway to Man

Fordította: Kátai Piroska, 2007. októberében

A cikk megtalálható az Anasztázia magyarországi honlapján is itt: http://www.anasztazia.hu/mihail-petrovics-scsetyinyin-az-emberre-valas-utjan/.